Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-21 / 16. szám - Maxwel, Robert: Egy csók titokzatos története

Jobboldalt: Útban a bajnokság felé. Franz Diener, a német nehézsúlyú boxbajnok tréning közben. ■— Baloldalt: Varga Magduska, az ungvári szépségverseny egyik nyertese. (Kántor felvétele, Ungvár.)

De hát agglegény és Henny meg özvegy ...

— Ez bizonyos. Azért a formákra jobban ügyelhetnének. Nem hallottad ma az alagutban a csók zaját?

— Valóban, nekem is úgy tetszett, mintha csókot hallanék.

— Lewis szóval Mrs. Mortont csókolta meg?

— Ohó, a végén még azt gondolod, hogy talán engem?

— De Edith, hiszen ezt nem mondtam.

James Bright nem firtatta tovább a dolgot, mert most már tudta, amit tudni akart, vagy legalább is azt hitte, hogy tudja. A felesége szóval nem vett részt a csókolózásban, ez nagy megkönnyebbüléssel hatott rá! Ám ez az öröm fájdalommá változott, mely annál súlyosabb volt, hogy biztos alapokon nyugodott.

Hát Henny Morton a vele való flörtölés dacára s dacára ama édes mosolyoknak, melyekkel figyelmességeit honorálni szokta, nem utasította vissza Lewis Marchand közeledését! Ez a gondolat csaknem elviselhetetlen volt számára. Elhatározta, hogy a vállalkozó szellemű özvegyet megleckézteti.

James másnap meglátogatta Mrs. Mortont. Szerencséje volt, otthon találta, még mielőtt kisétált volna.

Hatalmas virágcsokrot nyújtott át neki s igy szólt:

— Engedje meg, kedves barátnőm, hogy e szerény virágokat átnyújtsam önnek!

Ó, a legnagyobb örömmel engedem meg — válaszolta a szép özvegy.-— A legnagyobb örömmel?... Az öröm, azt hiszem, sokkal inkább az én oldalamon van.

— Nem értem önt, barátom!

— Ezzel azt akartam kifejezni, hogy önnek bizonyára jóval kellemesebb volna, ha e virágokat egy más kéz nyújtaná át... mondjuk ... például Lewis Marchand keze.

— Egyre kevesebbet értek abból, amit mond.

— Mert nem akar megérteni, kedvesem!... Tegnap az alagutban bizonyára hallotta ön is a csók zaját.

— Igen, tényleg, úgy tűnt föl nekem, hogy csókot hallok.

— Nos ... és?

■— Nos, most már végképp nem értem a dolgot.

— Micsoda... hát nem önt csókolták meg?- Engem... ön tréfál, kedves barátom! Csókot nem adtam és nem is kaptam.

— Most aztán én vagyok az, aki nem érti az ügyet — kiáltott fel James Bright elkeseredve.

— Hogyan, hát ön egy pillanatig is hihette rólam ezt? Nevetséges. Igazán nevetséges.

— Nem is olyan nevetséges, kedvesem. Négyen voltunk a fülkében, két férfi, két nő. Ön azt mondja, ártatlan a dologban, szóval... akkor Lewis és az én feleségem ...

— Hohó, bocsánat. Ne adjon oly szavakat a számba, amiket nem mondottam. Én azt hittem, hogy ön csókolta meg pajkosságból Edithet.

— Ezt egy másik szép asszony jelenlétében Ízléstelennek találtam volna.

James Bright ezúttal sem kíváncsiskodott tovább, de midőn eltávozott, szörnyen kinozta a kétség, mert a rejtély most már megfejthetetlennek látszott. A két nő közül valamelyik hazudik, annyi bizonyos. De melyik?

Hetek múltak el, anélkül, hogy James le tudta volna küzdeni magában a feltoluló kétségeket.

Különben nem látszott úgy, mintha Mrs. Henny Morton haragudnék rá, sőt ellenkezőleg, sokkal barátságosabb volt még hozzá, mint előbb, úgy hogy James a legszebb reményekkel volt eltelve a jövőre vonatkozólag.

Egy este igy szólt hozzá felesége:

— És hogy áll most Mrs. Morton szerelmi ügye?

— Miféle szerelmi ügy?

—- Hiszen tudod... a csók az alagutban.

— Hja úgy, egész megfeledkeztem erről! Azt hiszem, Lewis nem sokat gondol a barátnődre.

— Ezt sajnálnám, Henny miatt. Szegény minden ol-