Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - N. Jaczkó Olga: Északi fény
majd utánunk jönnek, ha észreveszik, hogy a társaság egy tagja, még pedig hölgytagja hiányzik. Mira tagadólag ingatta a fejét. — Ne gondolja! Itt mindenki tudja, hogy a vadászterület erdeje a mostani házigazdánk házától a miénkig terjed és hogyha valaki elmarad, vagy itt, vagy ott lyukad ki. Engem pedig ma éppenséggel nem fognak keresni; mert apám úgy intézkedett, hogy a fogata az irtás szélén várja és a hajtás befejezése előtt hazamehessen. Úgyis tett bizonyára. S mert engem nem talált a szánon, úgy vélekedik, hogy a társasággal tartok, ők viszont azt hiszik, hogy az apámmal mentem. Az idegen kétségbeesetten kiáltott fel: — Hja, ha maguknál ilyenek a szokások, akkor valóban jól nézünk ki! Hallották, hogy az édesapja meghívott magához, igy most azt hiszik, hogy vele tartottam ... — Próbálkozzunk, — vélte a lány. — Ahonnét jöttünk, ott van közelebb a ház. Forduljon meg teljesen; én maga elé lépek és úgy indulunk! Néhány méternyi utat tettek. Mira arra gondolt, milyen érdekes, hogy nem látnak egymásból semmit, csak a hang köti öszsze őket. Hallották, hogy huppan a lábuk a puha hóban, hallották a viharral küzködő, szakgatott, ziháló lélekzetüket. Mira előtt ez is olyan szózatszerünek tűnt fel, mint az iménti hallózás. Valami titokzatos hatalom hívja fel őket az összetartozásra éis ö teljes szivéből figyelt a felhívásra. S bár ne figyelt volna; talán megtartották volna érzékei az irány ösztönös biztonságát. így hetvennyolcvan lépés után megáll ott. — Beismerem, hogy nem tudom többé, merre megyünk! — Akkor hát fölösleges eröpazarlás tovább menni — mondta a férfi. —- Fordítsuk a fáradozást inkább arra, hogy eltölthessük valahogy az időt, amig ránk akadnak! — Azaz: hogy eltölthessük valahogy az éjszakát — javította ki magában a lány. S ugyanakkor különös érzés kelt föl érzékei szűz labirintjában. A keble remegett... le kellett szorítania a karjával, mint rengő, életteljes kalászok garmadáját. — Egy férfival egyedül... egy éjszakát! A férfi közben előkotortá a gyufáját és parancsot adott Mirának, hogy sebtiben tördeljen galyakat a köréjük eső fákról. Kis tüzet lobbantott a jegyzőkönyvéből kitépett papírral, annak fényénél vastagabb ágakat vonszolt és egyre szaporította velük a máglyát. Egy alkalmas faA budapesti tavaszi tárlatról. Iványi Grünwald: Csendélet. (Photo Az Est.) darabot a leány kezébe nyomott, újabb paranccsal. — Kaparjon — mondta és kivonalozott egy helyet, ahonnét eltakarították a havat, magasra halmozva a szelethozó északi oldal felől. Mirának tetszett, hogy a férfi parancsolni tud neki és lelkesen dolgozott. Amikor kész volt a gödör, ki kellett próbálnia, hogy belefér-e. Azután apró galyakat tördeltek, lekoppasztották a fellelhető száraz lombot, rugalmas fenyög’alyakat hánytak egymásra. Mirának eszébe jutottak az esték, mikor a dada tollfosztást rendezett a kastély konyhájában, ö bosszankodott, mert az apró pihék szertelibbentek az egész házban és befurakodtak szőnyegbe, ruhákba. — Mire csinál ilyen bolondokat, dada? — duzzogott Mira — inkább égesse el az egész lomot! — Hiszen valakinek csak kell gondoskodnia a kisasszony menyassz ony-ágyár ól! — mentegetőzött az öreg. Most úgy érezte a leány, hogy valami nagyszerű csínnyel kifogott a dadán. — Hát mégis fölöslegeseik az öreg pelyhei; „ő“ maga készíti, ropogós, jégcsapos ágakból! 8 a férfi tudta csinálni, alaposan, szibériai medvevadászok módjára. Mikor elégett a tűz, a zsarátnokokat odahalmozta a gödör végéhez, melyet kibélelt nagy prémes gallérjával. Mirának arra kellett feküdnie; föilibe jött a saját gallérja és ismét néhány galy, amely felfogta a még egyre szállongó hópihéket. — Próbáljon aludni! parancsolt újra a férfi. — én majd itt ülök a tűznél és vigyázok. Mira engedelmesen szívta magába a szavait, mint valami hódító szert. — Halló! Jobb lesz, ha felkel! — hangzott nemsokára a parancs, — úgy látom, nem igen bírja. Meg kell engednie, hogy én is bemenjek a vacokra és egymás mellé ülve tartsuk meg a kellő meleget. A férfi szederjes ajka alig bírta kivacogni ezeket a szavakat. De Mira úgy látta, hogy sebes, repesőszárnyu tűzmadár kél ki ajkának piros fészkéből és egyenesen az ő szivére száll. — Előttem tettet — gondolta naiv fölénnyel — jól tudom úgyis, hogy nem a szükség hajt mellém, hanem a vágy! Reszkető izgalommal tágította a vackot, két ülőhellyé. — Beszéljen valamit; aludnunk nem szabad — mondta a férfi, — mert ha öntudatlan állapotban tör ránk az erős éjjeli hideg, igazán megfagyunk. Beszéljen magáról; úgy látom, egészen különleges körülmények között él itt. Mira szívesen kezdte.
