Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-13 / 2. szám - Szántó György: A verklis

Szterényi József báró megérkezik az optánsügy tárgyalásáról Budapestre. (Az Est felvétele.)

Amundsen reliefképe,

melyet Amerika adományozott a norvég Amundsen-muzeumnak.

— Tamara Karsavina

berzenkedett,

mint egy bronzragyogásu páva, kitárva minden szépségét, mint a páva az uszályát.

— Hihi, valóságos költő, — mondta egy-egy uccalány és minden újra elveszett a füstben, zajban, vodkaszagu párában.

Csak a verklis gúnyolódott:

— Egy ilyen zenészecske, éhenkórász pikulás. Mit tud ö mindezekről? Én öleltem őket. Az én palotámban fürösztöttem őket pezsgőben. Nekem is volt színházim, zenekarom, tartottam őket, mint a lakájokat.

Mindenki, aki hallgatta, azt hitte, hogy bolond. Csak a karvalyképü pikulás látta meg, hogyan támad fel a verklisben egy eltemetett nagyur, a tartásából, a mozdulataiba, a hanghordozásából kiérezte, hogy ez az ember ne.n játszik, mint a színpadi nagyhercegek. Ezé t sze énye 1 tűrte lekicsinylő gúnyolódását. Viszont annál kajánabb örömmel halászta el előle Dunyecska hatalmas gömbölyű derekát. És végnélkül beszélt, lázban csillogó szemekkel, tetszelegve magának, hogy ezt a férfias nyerseségü ke.itőiöt bele tudja lovalni a szavak mámorába. Aztán egyre inkább köhögésbe fűlt a rekedt hang, a keselyüarc a vodki hatása alatt a szurtos asztalra hanyatlott és onnan nyalogatta a nő szép, húsos kezét.

Az ivó vendégserege gyérült. Némelyek a konyhaajtón tűntek el, hogy a söntéuen át kis koromsötét vackokba jussanak. Vagy ölelések vártak itt rájuk, vagy kis mécses, amelynek lángja fölött tűhegyre szúrt ópiuragömböcskék sercegtek, soha ír:eg

nem

élhető élmények álcméletét igér e.

Az ivóban egy rongyos verte a balalajkát és egy kálmük harmonikázett. Két lány beCevisitott:

— Ropjátok, csak ropjátok!

A tenyerükkel paskolták az ütemet, de senkisem ropta és a lányok éneke nevetésbe fűlt. Az ivó kiürült és ma nem jöttek uj vendégek, mint máskor.

— Mi van itt ma? —- kérdezte a verklis a vodkától kiduzzadt vöröoeres szemével a füstbe meredve.

Senki sem felelt, mert Dunyecska eltűnt a zenésszel.

— Máskor ebben az időben kezdődik a jövés-menés, sürgés-forgás. Mi van itt ma? — ismételte meg italtól nehéz nyelvvel dadogva.

— Ma május elseje van, mondta egy kellemetlen, érdes hang és a söntés homályából az i/ó lámpájának fénye bontogatta a kccsmáros kaján, mongol arcát.

— Május elseje, tagolta bambán a a erklis. El-se-je, motyogta.

— Felvonulnak a vörös bolondok. Nem láttad este a tereken, uccákon a diadalkapukat? A felöltöztetett szobrokat?

— Nem. nem láttam.

A csendben sercegett a petróleumlámpa. És a bűzös, dohos odúba mintha távoli nagy ritmusok érkeztek vo na, .millió láb messzi dobbanása.

—■ Gyülekeznek, — mondta ellenségesen a kocsmáros. - Hallod?

— Nem. Nem hallom.

— Te nem akarsz látni és nem akarsz hallani. Pedig ez a kilencedik május elseje már. Ezentúl mindig igy le; z.

A kocsmáros mintha sandán vigyorgott volna. De lehet, hogy csak a füstölgő lámpa lángja futkosott vég g kiálló pofacsontján.

— Azelőtt talán nem volt májusnak első napja? Mindig is volt. Csakúgy, mint a többi hónapnak, te ördög.

Most egy induló foszlányai botorkáltak le a pincegádoron. És velük valami sápadt fénycsillámok, amelyek hunyorogva álltak meg az ajtó tört üvegjein. E pillan ti an

csörögve repedt meg a lámpa üvegkürtője. Korom száldosott.

— Jön az egyik fény. A másikra nincs szűk ég, — morogta a mongolarcu és lecsavarta, elfajta a lámpát.

A ritmus most teljes erővel feldübörgött, a menetelő