Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-13 / 2. szám - Tamás István: Öreg szinésznő
millió lépteinek döngése. És az induló úgy vágott le a gádoron, hogy majd kettéhasitotta az egyetlen ép ajtóaveget — A Mjazdnidszkája felé mennek. Az üvegek zörögtek, a pincefalak remegtek, salétrom és fekete bogarak hullottak le róluk. — Kilencedszer, azt mondod? — kérdezte a verklis. .— És ezután mindig igy lesz? Azt mondtad? Szikkadt, öreg teste együtt remegett az üvegekkel és pincefalakkal. Az ajtón hosszú fénydárda vágott be és ramegve állt meg az X-lábu asztal szutykos 1 ipján. — És ezt nekem mondod, te ördög? Nekem, egy Kutusov hercegnek? ■— ordított fel egyszerre magánkívül a félszemü. Nem, nem lesz mindig igy! Tudja meg hát minden vörös bitang! Kimegyek és megmondom nekik! Az egész csürhe gázoljon rajtam keresztül! Tapossanak a véremben. De elébük állok és megmondom ... Felugrott az asztalra és orditozása állati üvöltésbe csapott. Aztán egy ugrással az ajtónál termett. El/esztette egyensúlyát és arccal zuhant a töredezett üvege be. A szilánkok csörömpölve hulltak alá és ö hátrabukott, a gádort átszűrő fénydárdától homlokon találva. A kocsmáros némán mozdulatlanul figyelte, hogyan ömleneik a kis vércsikok tajtékzó szájának kiáltásra meredt nyílásába. A konyhából kihallatszott a papagályok kiáltozása és a kakadu rikoltozása. Az öreg felnyitotta fé'szemét. — Hozd ki a régi verklimet, —■ mondotta parancsolón, mint egy nagyur. Az ivó mennyezete egyre erősebben dongott, a Varsavianka egyre ellenállhatatlanabbul harsant ki ezer és ezer zeneszerszám, millió ember torkából és a nagy ritmus dübörögve uralta a tér minden porcikáját. — Forgasd, mondta a félszemü hörögve. És a régi hintornán nyekeregve mászott elő a régi himnusz: — Bozse carja chranji. öreg, színésznő Egész délután a kávéházban ül, kávéja és újságja mellett, a langy őszi napot úgy szürcsöli, akár a tejszint, zümmögve olvas és ha nincs ki szembe üljön véle, magában beszélget, Ilyenkor régi szerepeit mondogatja olyan hévvel, hogy a pincér fél az asztalához lépni! Néha fiatalok telepednek mellé, lurkók, ripacsok, [növendékek, akik még el se jutottak a lámpalázig, és csupa ránc, csupa csont öreganyó egykedvűen meséli, hányán lettek érte öngyilkosok, hogy egy diák revolvert fogott rá. az eszeveszett tömeg kifogta a lovakat a kocsijából és az orosz nagyherceg feleségül kérte. Most mindenki elhagyta, se gyermeke, se szeretője, senkije, a régi lovagok szanaszét futottak, ki a föld alatt, ki Amerikában, ki a Mennyországban, szekrénye tetején koszorúk fonnyadoznak, fehérnemű szekrénye alján szerelmes levelek [fonnyadoznak. a szája is fonnyadt, cserepes, fogatlan és a szive tipegve jár, akár a lába, elsejénként eljön hozzá öreg barátja halottasegyleti [pénzbeszedő, elcsevegnek a régi jó időkről és a nagyhercegről, a bozontos vad kozákról, aki most újságot árul egy párisi uccasarkon. Tamás István. A legújabb amerikai felhőkarcoló: a La Salle Club chicagói székháza. A moszkvai Dosztojevszki-muzeum egyik szobája.
