Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - Heltai Jenő: Álmoháza (15)
A prágai magyar társaságból. Sándor Margó kisasszony. — Három év óta nem hallottam ismerős női hangot... — Ne törje a fejét, másodpercekről van szó Irén beszéli. Ráér holnap délután? — Rá! — Négy órakor a Ferenc körúton, a ház előtt. Gyorsan, lelkendezve beszélt, ahogy a nők olyankor, amikor szobájukba minden pillanatban benyithat valaki. Gondolkodás nélkül jelölte meg a találkozó helyét és idejét éis mielőtt ráeszmélhettem volna arra, hogy van-e értelme ennek a találkozásnak, le is tette már a kagylót. Ez a beszélgetés fölkavart. Az ügyvéd mégis elmesélte feleségének, hogy hazajöttem, alkalmasint elmondta azt is, hogy félkarral, És az asszony most találkozni akar velem. Nem úgy váltunk el egymástól, hogy ezt a kívánságát természetesnek lássam. Egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy régi ölelkezéseinek emléke kergeti vissza hozzám — Szerelemről soha szó nem esett közöttünk, egymásnak jóformán testét ismertük csak, a láthatatlanból, a megfoghatatlanból egyikünk sem adott a másiknak. Semmitmondó szavak, üres mókák, hazug nevetések fedezéke mögül vicsorította fogát éhes egymásikivánásunk és mihelyt jóllaktunk, úgy váltunk el, mint két idegen, akit a véletlen ugyanakkor a vendéglői asztalhoz sodor. Titkos, elkésett kíváncsiság ösztökéli erre a találkozásra, történt valami, amit meg kell tudnom, vagy üzenetet hoz csak Nusitól, Kláritól? Hiú tépelődések! Arra voltak csak jók, hogy nyugtalanítsanak és álmomat elrabolják. Átvirrasztottam az éjszakát. Egy párszor az ablakhoz mentem, de mindig hiába, odaát senkisem jelentkezett. — Mindenki alszik! Miért nem tudok aludni? Ki van ébren ilyenkor ebben a fekete városban? Hangyácskán éis barátnőin kívül jár-e valaki az uccán? Ki viszi Zsófikát a garniba és a szomszéd szobában ki öli meg magát? Holnap délután négy órakor a Ferenc körúton, a ház előtt! Nem jutottam hozzá ahhoz, hogy Iréntől megkérdezzem, megvan-e még a lakás? Ki lakik ma benne? Mi történik most azon az erkélyen, amelyről valamikor Nusi integetett át a túlsó oldalra? Él-e még Pucher von Donnershof báró vagy elesett? Mit csinálok ebben a babonás lakásban egyedül, mindig egyedül? Meddig bírom még ezt a rettenetes magányosságot? Az orvos azt mondta, járjak színházba, keressek társaságot, mulassak, utazzak el Bécsbe, Berlinbe ... Miért nem fogadok szót? Ez a napló is! Mi értelme van ennek? Magamat gyötröm csak vele! Rámeredek a papirosra, elhajítom a tollat, újra fölveszem, mi minden jut eszembe egy ilyen végtelen éjszakán! Jó ez? Megyógyulok ezen a réven? Badarság! Néha gyűlölöm magamat azért a makacsságomért, amellyel az élet elől elzárkózok. Csak egy keskeny palló választ el tőle, miért nem megyek át rajta? Mitől félek még mindig? Még mindig nem hiszem el, hogy visszajöttem a halálból és élek? Sok múlik talán azon is, hogy hideg van, szeles, esős az idő. Ha kisütne a nap, ha meleg lenne, tavasz! Tavasz! Tavasz! Szertném százszor leírni ezt a szót, azt hiszem, akkor nem is kellene többé naplómat folytatnom. Hajnali négy órakor mégis elhatároztam, hogy lefekszek. Hálószobám üres még, a kárpitos jövő hétre ígérte csak az ágyat, Iczky grófné menyezetes, széles ágyának a párját. Abban talán tudok majd aludni. Egyelőre még mindig régi díványomon hánykolódok. A dívány mellett háromlábú kis asztalon konyak és cigaretta. A garniban hozzászoktam ahhoz, hogy lefekvés előtt megigyak egy pár pohár konyakot és elszívjak még öt-hat cigarettát. Egy óráig, másfél óráig bámulok bele ilyenkor a semmibe, amíg elálimosodok. Néha alszok is. valami keveset, azután megint fölkelek, föl-alá járkálok a szobában, odamegyek az ablakhoz, visszaülök az íróasztalhoz, írok tiz-husz sort, azután megint lefekszek. Addig és annyiszor ismétlem ezt, amíg belefáradok és egy pár órára valami álomfélébe sülyedek. Altatóval nem élek, a kórház óta nem fog rajtam. Négy órakor feküdtem le és félhatkor ébren voltam még. A lámpát eloltottam már, a szoba sötét volt. Nem cigarettáztam, nem gondolkoztam, hallgatóztam csak. Azt a sok mindenféle furcsa neszt figyeltem, amely nagy időközökben olyan halkan és óvatosan fut néha végig az éjszaka csöndjén, mintha egér futna keresztül a szobán. A nyugati pályaudvaron tolattak, egy vonat is füttyentett messziről, a szekrény félénken ropogott, a szél megcibálta az egyik ablakot, mint a tanító a pajkos gyerek fülét. Azután elcsöndesedett minden. Valami koppant. Csak. Megint. Ütemesen, mind hangosabban. Frissen, vígan közeledett. Lent az uccán kopogott valami, valaki. A vak ment el a ház előtt. Nem álmodtam. Ébren voltam. Nem álmomban láttam a vakot, ébren hallottam. Pontosan ugyanezt a jólismert kopogást hallottam egy pár héttel ezelőtt az állatkertben. Ez a kopogás a galíciai kórházban vésődött agyamba, úgy mintha a vak szöges botja véste volna bele örökre lecsiszolhatatlanul. Dermesztő muzsikáját annyiszor hallottam már, hogy nem téveszthetem össze többé semmiféle más hanggal. Lélekzetem elállt. Fölültem. Úgy figyeltem. A kopogás erősödött, azután elnémult. Mintha a vak megállt volna. Éppen ablakom alatt. Miért állt meg? Megint figyelmeztetni akart: még mindig nem intézted el ...? Vár. Jó sokáig! Elmúlt talán egy másodperc is, amig a kopogás megint elkezdődött, lassan, egyenletesen, változatlanul fenyegetőn. Csak halkabban, mind halkabban, mind jobban távolodva, mind messzebbről.
