Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-21 / 16. szám - Heltai Jenő: Álmoháza (15)

A vak tovább ment. Még ez egyszer tovább ment.

Mikor megy el megint a ház előtt? Be fogja-e érni mindig azzal, hogy csak a ház előtt menjen el? És ez a kopogás csakugyan kopogás-e, nem több egy szöges vasbotnak a kövezethez való ütődésénél? Nem más, nem több? Nem inkább titkos üzenet-e, ismeretlen nyelven való fenyegetőzés, hívás, parancs? Dobpergés? Valakit kivégeznek. Gyászinduló? Valaki meghal. Ki? Ki? Én? Miért? Miért? .. .

— nov. 23.

Délután négy órakor, a Ferenc-köruton, a ház előtt.

Három-négy percig kellett csak várnom. Irén pontos volt. Messziről rám mosolygott már.

Amikor Álmokházába beköltöztem, levetettem az uniformist. Ma megint felöltöttem. Volt ebben talán valami hivalkodás is, de még inkább egy kis biztonságkeresés, hiába, három év leszoktatott valamelyest a civilruháról. És az egyenruha mégis csak igazolta valahogyan, hogy nem a villamos vágta le a karomat.

Eléje mentem. Olyan csinos volt, olyan kedvesen mosolygott, hogy egyszerre megörültem találkozásunknak, amely addig nyug’talanitott csak. Megcsókoltam a kezét, amelyről gyorsan lekapta a keztyüt. Bársonyos és jószagu volt, kemény kis körme a friss rózsa színében pompázott. Egy kis meghatottságot láttam szemében, ebben a hideg szürke szemben, amelynek azelőtt villogását és elborulását ismertem csak.

— Most majd jóra fordul minden — mondta melegen. — Rettenetesen örülök, hogy látom. Megsirattuk már...

És félig szégyenkező, félig szemtelen mosollyal fejezte be a. mondatot:

— Mind a hárman!

Annyi minden volt emögött a kendőzetlen, kéretlen vallomás mögött, hogy meglepődve, hálásan, boldogan néztem rá. Mi történt vele? Ez nem az az Irén többé, akit három évvel ezelőtt arra sem méltattam, hogy elbúcsúzzak tőle. Vagy én' nem vagyok már az a Karmel, akinek a nő csak név és dátum, amelyet beir naplójába a többi alá?

Finom fekete bundájában, hideg kipiritotta arccal, csillogó szemmel ment mellettem, de egy pár lépés múlva megállt. Megeredt az eső.

— Nem maradhatunk az uccán — mondta. — Be kellene ülni valahova.

Tanácstalanul néztem rá. Nyomban kitalálta, mire gondolok és mielőtt megkérdezhettem volna, már felelt is:

— A lakás? Régen nem a mienk már!

Meglehetősen ügyetlenül egy kávéházat, majd egy kis cukrászdát indítványoztam, de Irén a fejét rázta. Kávéház? Cukrászda?

— Nem, nem... Várjon csak. Van itt a szomszédban egy kis mozi. Kora délután van, ilyenkor aligha találkozunk ismerőssel. Ott nyugodtan beszélgethetünk.

Beültünk a mozi leghátsó páholyába. Az üres nézőtér sötét volt, az előadást elkezdték már, a vásznon háborús képek vonultak föl, harctéri felvételek, barátságos arcot vágó generálisok, fásult foglyok, tömjénes Te Deumok. megadjusztált, megcukrozott hazugságok, amelyekhez két kegyetlen hegedű és egy gonosz zongora a Princ Eugenmarsot játszotta. Nem tudtam odanézni, behunytam szememet, szerettem volna fülemet is bedugni. Hiába mondta Pucher von Donnershof, hogy az én háborúmnak vége, hiába hittem el akkor magam is, ma éreztem, hogy a háborúból nem lehet kilépni. * (Folyt, köv.'

Buda pestvidéki parasztiány ok egy tavaszi kör meneten.