Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-21 / 16. szám - Heltai Jenő: Álmoháza (15)
A brémai városháza. Németország egyik legszebb renaissance-palotája. Winter bólintott: — A háború első évében adta el. Én másodkézből vettem már. — Gyerekkoromból emlékszem rá. Szomszédságában laktam. Szép szőke asszony volt. Nevét elfelejtettem már, csak azt tudom, hogy mulatságos, furcsa, kicsit háborús név volt... — Kartács Ildikónak hivták. Nem volt nagy színésznő. Aféle kis kóristalány volt, az öreg Tarján gróf tartotta ki. Attól kapta a házat is. — Egy szőke kislányra is emlékszem... — Azt is- attól kapta. — Mi van velük? Megvannak még? Winter a vállát vonogatta: A gróf régen maghalt. Az öregasszony két évvel ezelőtt élt még. Tönkrement. Házát olcsón adta el. Elspekulálta a pénzét, elkártyázta. — És a lány? — Azt hiszem külföldön él. — Mit csinál? — Alighanem ugyanazt, amit annakidején az anyja. Jóízűen nevetett- Ádámcsutkája olyan fürgén ugrándozott, mint sziklán a zerge. Én iis nevettem, kényszeredetten, udvariasan, holott szerettem volna ezt a vígan szökdécselő ádámcsutkát megfogni és össze roppantam. 6. — nov. 23. „Mára ígérkeztem az orvoshoz. Délben megüzentem neki, hogy ne várjon, nem mehetek el hozzá, dolgom van. Talán egy pár nap múlva, vagy a jövő héten ... Tegnap furcsa dolog történt. Az ablakban álltam, mint rendesen és a régi lakást néztem, a kisfiút szerettem volna látni, vagy az öregurat. De az ablakok sötétek voltak. Eszembe jutott, hogy ilyenkor senki sincs otthon, Pál és Zoltán a kávéházban billiárdoznak, az öregur pedig vagy a gyárban van még, vagy a sarki tejcsarnokban ül és Bözsi kisasszonynak udvarol. Két bátyám tiszteletlenül mulatott az öreg urnák ezen a kései föllobbanásán, én azonban haragudtam rá, mert azt éreztem, hogy anyám emlékét sérti vele. Az öregur akkor ötvenéves volt, erős, egészséges ember. Én ma harminchat vágyóik -és kétszer olyan öreg, mint akkor apám volt. Noha sötét volt odaát, ott maradtam az ablakban, mert mégsem voltam bizonyos abban, csakugyan nincs-e otthon senki? A kisfiú talán mégis ott leskelődik a függöny mögött és ha nem is látom, ő lát engem. Hadd lásson! Hadd csodálkozzon azon, hogy én eljutottam oda, ahová annyi év óta reménytelenül kívánkozik. Mert azt hiszi, hogy mindent tudok már, a vörös ház titkai számomra nem titok többé. A vörös ház titkai, Álmokháza titkai! Irigylem a kisfiút azért, mert messze van a titoktól és nem tudja még, hogy a szép szőke Iczky grófné vén koldusasszony, Álmokházát megvette egy gonosz ügyvéd, Mirabella hercegnő pedig lotyó. Ekkor megszólalt a telefon. Kelletlenül vettem föl a kagylót... megint a kárpitos, vagy az asztalos? — Kit keresnek? — Maga az, Karrnel? — kérdezte egy női hang. — Ki beszél? — Nem ismeri meg a hangomat?
