Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-13 / 2. szám - Szántó György: A verklis

Alaska Liedermann, a szép boxbajnoknö, aki igényt tart a box világbajnoknőjének címére.

nagyokat kurjongattak a vodka kéjének előérzetében, kocsma kocsma mellett hívogatott Moszkva eme koldus és tolvaj negyedében.

A sivár, kormos bérkaszárnyák között kis, dohos, penészes viskók, düledezö kalyibák és üres telkek felerészben ellopott, felerészben korhadt kerítései bújtak az alkonyba. Egy pincehelyiség előtt megállt a kocsi.

•— Itt volnánk. Hé, bújjon elő valaki!

Az ajtó, amelyen papír helyetesitette a legtöbb üvegtáblát, felnyílt és csengőjének hangja kiugrott a pincegádorból. Nyurga kamasz jött és letéve a kintornát a kocsiról, lecipelte a lépcsőn.

— Ö, dehogy is, hiszen magam ajánlkoztam, mormogott a kocsis, visszatolva a verklis feléjenyuló kezét.

Az öreg mindenáron raakarta erőszakolni a pénzt, de az izvosztcsik megostorozta a lovat.

•— M'ajd ha megfordul a kocka — kiáltott vissza az alkony sötétjéből.

— Haj, haj, mi lett belőlem. Nem fogadja el. Tőlem! •— mondta hangosan a verklis, lelépkedve a sötét pincegádorába.

— Tőlem! — visszhangozta a pincegádor és nevetett, mert ez a jelenet mindennap pontosan megismétlődött és ő mindennap hallotta ezeket a szavakat.

Az öreg tapogatódzva botorkált le és érezte, hogy a pincegádor nevet rajta, különösen ha néha elesik a sötétben.

De a legalsó lépcsőfoknál újabb üveges ajtó csillogott és egy petroleumlámpás fénye eloszlatta az ellenséges sötétséget.

A lebujbán hideg volt, mint minden mély pincében nyár elején. Vodkával fütöttek. A dohos falak mentén körülfutó fapadokon sokan ültek a nagy X-lábu asztalok

mögé bújva. Kínaiak, tatárok, a Kitofrinok b3töröi, zsebtolvajai, orgazdái, uccalányai. Szorosan egymás mellett ültek a padokon és itt intéztek el mindent, a szerelemből kezdve az ópium és kokainkereskedésig.

A verklisnek egy kövér nő mellett jutott hely, amint madarait a konyhában elhelyezve, visszatért az Lóba.

— Csináltál ma boltot Dunyecska? — kérdezte az öreg és félszemével a petróleumlámpa lángjába pislogva, átfogta a nő hatalmas csípőit.

— Ma bizony nem panaszkodhatom, — felelte a nő vontatott, éneklő hangon. — De ne csintalankodjon, hé, öreg kecske, hallja-e?

És erős kezével lefejtette az öreg karját derekáról.

— Mit, nem vagyok jó neked? Én, akinek a legnagyobb versenyistállója volt az országban? Én? Mi?

A pislogó szemből folytak a könnye’; és a pe ro’eumlámpa fénye megcsillant a zegzugos sávocskán, amely a barázdák közé vezetett. A kövér nő buerynorékolva kacagott, mellének magas halmai rezegtek belé.

— Voltra nem ad a zsidó, öreg. Hallottam már százszor is mi voltál. Itt mindenki arról beszél, hogy mi volt. De én mindig csak azt mondom: a volt az nincs.

Szavai elvesztek a kccsma zsibajában és az ö eg érezte, hogy a nő derekát most a másik oldalról fo gj i á.c valaki.. Ismerte ezt a keselyű arcot. Árkád Szosztov volt, a színházi zenész. Senki sem tudta, melyik színház zenekarában fuvoláziik, de ö rekedt hangján pontosan tudta az e’őadásokat elmesélni. Szavai színeket, mozgásokat, formákat, pompát, soha nem élt csillogásokat, sőt illatokat dobtak a füstös lebuj örök homályába, ezért a nők szerették a fuvolást hallgatni, amint ilyeneket mondott:

— Anna Pawlova úgy repdesett körül a lila reflektorfényben, mint egy gyémántporral teliszórt pikangó. Vagy:

A szlovenszkói téli vadászatokon egy bátor vizsla elhozza az elejtett rókát.