Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-13 / 2. szám - Szántó György: A verklis

Néma rendőr őrzi a Buckingham-palota előtt a király állapotáról szóló orvosi bulletint.

London legmagasabb háza, az angol rádiótársaság west-end-i palotája.

A verkli tovább csattogott. Akkor némult el, amikor a kazáni lány színeit felitta a kínai negyed házerdeje.

Az órák egymásután szálltak neki a napsütésnek, mint átlátszó üvegsirályok a hullamtaréj gyöngyházfényü tajtékja felett.

A vadász temetésén alkony rőtje borzolta a durva nyomatszineket, az üveg villanásai rubintvillanásokká tüzesedtek és a tükrök biborfényben égtek a verkli előlapján. És Vasilij Blazsenij hagymakupoláinak kicsinyített kontúrjai sötét vilolaszinben vágódtak ki rajta. Két kis felhő úgy úszott az égbolton, mint felrobbant srapnellek füstcsomója és a vörös fal felöl darvak szálltak a Kitájgorodnak ma jasan a mauzóleumban hömpölygő tömeg fekete vonala fölött.

Négy kozák baktatott elő a megváltó kapuja felől. A köveken csattogott kis tatárlovaik patkója, rézmirkoiatu. fekete hüvelyü görbe kardjaik ugrálva verdesték combjaikat. Amint a verkli előtt elkocogtak, az egyik hátramaradt.

•— Mond meg a madaradnak, bátyuska, hogy húzzon nekem a sapkádból egy olyan kis papirt. A rjazani vásáron is hozattam és eddig igazat mondott. Nézd, előre fizetek.

Masa féloldalt hajtotta fejét, aztán leszállt és görbe csőrével kikotort egy összegöngyölitett planétát, mintha értette volna a kozák szavait.

— Honnan jössz? — kérdezte a könnyező szemű öreg, odanyujtva a planétát a lovasnak.

— Asztrakániak volnánk, öreg? Jártál már arra?

A könnyek mintha sűrűbben csurogtak volna a barázdák között.

— Az én jobbágyam vagy, érted? Az én jobbágyam.

A kozák torkaszakadtából felkacagott.

— Bolond vagy te, bátyuska, azt hiszem, bolond vagy. Még a dédapám se volt jobbágy. Szabad kozákok voltunk mindig is.

Térdével megnyomta a lovacska bordáit és kigöegyölve nagy tenyerén a planétát, utánarugaszkodctt társai mk.

— Látod Elena? Még azt mondj i, bolond vagyok. És olvas. Talán igazán bolond vagyok. Ki látott még kozákot olvasni.

Elena felborzolta bóbitáját és rikácsolt. A síráshoz is hasonlított ez a rikácsolás, a nevetéshez is.

Kocsizörgés vágott belé. Nagycsontu, fekete ló poroszkált a rozoga határ előtt, a bakról tömöttszakála, hosszúhaju viszosvászoncilinderes izvosztcsik szólt le.

— Gyere barin, nincs fuvarom, hazaviszlek.

— Nektek már mindenki barin, — dohogott az öreg. -— Még a vörösek is.

— Miért ne, ha megfizetnek, mondta a kocsis ledobva körgalléros sötétkék köpenyét és felemelve a verklit a kocsiba.

A félszemü hátravágta magát az ülésben, mint egy nagyur.

A két papagály és a kakadu bütykös kezére telepedtek és lábujjaikkal körülgyürüzték a ráncos ujjakat,

Az ibériai kápolna tetején ragyogott a kettőskereszt.

Két óriási gépkocsi surrant el mellettük, reflektoraik mögött keresztbetüzütt vörös zászlócskákkal.

Az izvosztcsik hátrafordult.

— Az a bőrsapkás ott a hátsó kocsiban, Kamenev elvtárs volt.

A félszemü elmorzsolt egy cuíkordarabot, azzal etette a papagályokat. A batár egyre hevesebben zörgött, amint gyérült az autók, kocsik, villamosok és emberek kavargása, az izvosztcsik egyre jobban ostorozta a lovat.

A Kitofrinokban már valóságos versenyfutást rendeztek a hazatérő kocsisok. Kieresztették a pattogó ostorokat.