Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-14 / 15. szám - Sebesi Ernő: Március
A budapesti mezőgazdasági kiállítás és vásár panorámája. nagyatyám mind hajlandóbbnak mutatkozott Kamill indítványára: felcsapni színigazgatónak, mert ilyen helyen unalmas az élet. Az ember az ügyek ily állapota mellett bízvást azt hihette, hogy nagyatyám, immár menthetetlen, egy fityinget sem ér további élete, elmehet nyomban az ismeretlenségbe, amikor váratlan körülmény jött segítségül. Nagyatyám már darab idő óta észrevette, hogy a mulatságos Kamill néhanapján az ő lovaglónadrágjait viseli, a srófokat is a maga cipősarkába illesztgeti és fodorintani haját ugyancsak a mezőváros ismert borbélyához tér be környékbeli kalandozása közben. — Hm, a huncut! — mond nagyatyám és nevetett. De ezután nemsokára tudomására jutott, hogy Kamill utazgatásai közben a környéken: ugyancsak ama házak előtt állítja meg kocsiját, ahol valaha nagyatyám is stációt tartott. így: a káposztás özvegynél, a postáskissaszonynál és Tyukinénál. Mély hatással volt ez a hir nagyatyámra. Valamely olyan érzelem támadt fel benne, amelyet eddig nem ismert. Irtózatos féltékenység szállotta meg, amikor a gonosz hir szárnyára vette, hogy az özvegy éppen a káposztáshordóból traktálja Kamillt, amely hordót öszidőben nagyatyám taposott. A kés nyílott ki a mellényzsebében, amikor megtudta, hogy Zizi, a postáskisasszony, Kamill megbízásából is leveleket irt. Még csak az hiányzott, hogy Tyukiné is beadja a derekát a lovaglónadrágos színésznek! És beadta, mert egy bestia nőtől egyéb nem várható. Nagyatyámat ezen az estén hiába várta házában Kamilla szokásos dalaival, Kamill ur is hiába köszörülte torkát az elkövetkezendő terceléshez. Nagyatyám nem tért haza otthonába. Mindaddig, amíg vendégei el nem takarodtak. S kedve ezután is sokáig borongós maradt. — Éppen a legbestább nők jártak túl az eszemen, — vallotta be nagy szégyenkezéssel. — Pedig tudlattam volna, hogy lovaglónadrágom ellenállhatatlan a buta nőknél. MARCI US A büszke Nap tócsába hullt És köd kezdi ki testünk-lelkünk. Nem bánt a Vágy, nem bánt a Múlt: Már úgyis mindért vezekeltünk. A tócsa tükre eltörött, A hó is mit keresne még itt? A fecske ott a ház fölött Már be nem várta a tél végit. A tócsának, jaj, futni kell: Friss tavasz ökle agyonrázza S úgy búcsúzunk a téltől el, Mint hervadt virágtól a váza. Sebesi Ernő.
