Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-07 / 14. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Vozári Dezső: Filmbörze. Verkli
TARKA KRÓNIKA Hölgyeim és uraim, hogyne, már hogyne láttam volna, nagyon érdekes fénykép volt, nem ok nélkül járta be a világ képeslapjait. Einstein, a világhírű matematikus, hegedül. Ténylegesen, hegedű van a kezében, figyelmesen nézi a kottát, úgy cifrázza, Rácz Laci se különben. Azt olvasom, filmen is fel fog lépni. Moziszinésznek. Egy másik képen Shaw Bernát charlestonet táncol. Harmadikon Briand golfozik, negyediken Rabindranath Tagore éppen a fullhand-römit vágja ki két dzsókerrel. Mussolini asztalterítőt horgol és Ghandi poloskát irt. De nem kell félni azért, hogy komoly dologgal senki sem foglalkozik. Az „Il lustrated World Lunacy“ legutóbbi számában van egy pompás felvétel Josephi ne Bakerről, amint mikroszkópon baktériumokat vizsgál és Mistinguette csecsemőket ápol. Tunneyt, a bokszbajnokot, természetesen könyvtárában ábrázálják. Chaplint íróasztala előtt, amint filozófiai müvén dolgozik. Hogy Einsteint a dolgozóasztal előtt és Tunneyt a tornateremben? Ugyan kérem, ez nem volna érdekes. Azt úgyis el lehet képzelni. Sokkal érdekesebb igy, nem igaz? Mintha az egész világ egy nagy „Hol Szeretném szétrombolni azokat az illúziókat, amik a mozi konzumenseiben idillikus elképzelések formájában élnek. Mint a kisminkelt kurtizán társnői előtt, úgy dobják le maszkjukat a filmtermelés nagy- és kiskirályai, midőn azt hiszik, egymásközött vannak: a filmbörzén, ahová nem ér el a mozilátogató pillantása, a mozilátogatóé, akinek koronáira „megy ki ez az egész pakli.“ Az emberi naivitás lehetőségei végtelenek. Sokan még ma is úgy képzelik el a dolgokat, hogy Harry Piel, vagy Bebe Daniels, vagy akár Vajda Ernő is, ihletett perceikben fumlálják ki és játszák végig darabjaikat. Nos, ez nem igy van. A nagy amerikai filmvállalatok ügynökei pontos és exakt tudósításban számolnak be cégeiknek, mi az uralkodó tendencia a publikum Ízlésében. Az adatok alapján statisztikát állítanak fel s megindul a produkció. A közönség megkapja azt, amit kíván. Ki beszél itt művészetről? így árasztották el az utóbbi két évben, a „Volgahajósok“ átütő kasszasikere után, a világ mozilepedőit orosz miliőben játszó filmekkel, amelyek még ma is dominálnak a piacokon. A filmbörzéken. Filmbörzének azokat a délelőtti előadásokat nevezik, melyeken 4—5 filmet pergetnek le egymásután, hogy azután megindulhosson az alku teljes gőzzel. — Egy Bánky Vilma-sláger, hozzá hat az olló?“ játék színhelye volna, ahol minden héten elindítják az embereket, mindenkinek össze-vissza kell szaladgálni, aztán, mikor a fotográfus azt mondja „sztop!“ mindenki odaszalad ahhoz a fához, ami a legközelebb van. A közönség ugyanis szereti az ilyet. Berlinben jelen voltam a háromezerszemélyes orfeum zsúfolt nézőterén, ahol egy festőművész lépett fel, aki a lábával festett, mert keze nem volt neki. Ott a színpadon festett és a képeit nagy áron adta el. Ugyanekkor éhenhalt egy nagy festő, akinek müveit halála után fedezte fel egy szépművészeti muzeum igazgatója: ott porosodnak ma is az intézetében. Csakhát, gondolják el, lábbal festeni! Az kunszt! Kézzel festeni — hol itt a szenzáció? Majd megmutatom én, hogy kell világsikert csinálni, az én szerény mesterségemben is. Ezennel van szerencsém bejelenteni, hogy jelen cikkemet a fejemen állva Írtam, természetesen nem a kezemmel, hanem a térdemmel. A benne levő gondolatokat pedig nem az agyvelőmmel gondoltam, hanem — na, mit gondolnak? A fotográfiát majd látni fogják az amerikai „Sensation-Magazin “ százmillió példányában. Karinthy Frigyes. második osztályú szerelmi! — igy kiált fel egy filmügynök a börzén. A mozitulajdonosok megrohanják; alkudni próbálnak. Rendszerint nem az árat akarják leszorítani, hanem ama filmek mennyiségét, melyeket a gyár egyegy slágerrel együtt nyakukba akar sózni. Mert minden sikert Ígérő képpel együtt a vállalat selejtes képeitől is megszabadulni óhajt, igy kényszeríti a mozisokat azok előadására. — Egy tucat kalandor, köztük négy Eddy Polo! — szól az újabb ajánlat, ami köznyelvre lefordítva körülbelül annyit tesz, hogy X. Y. gyárnál tizenkét kalandorfilm eladó, ezek közül négynek Eddy Polo, a népszerű cowboy-szinész a főszereplője. Kit érdekel itt mese, kidolgozás? Mindez lényegtelen mellékkörülmény, fontos a kalandor-jelző, mely a járókelőt becsalogatja a bioba. Tucat, féltucat, — mint másutt harisnyákról és kaucsukgallérról, úgy tárgyalnak itt a „művészet“ termékeiről. Magam gyakorta vagyok hivatalos az ilyen börzefilmbemutatóhoz, bár egyre ritkábban veszem igénybe a filmtársaságok szives invitálását, akik minden eszközt megragadnak, hogy árucikkeik számára megfelelő propagandáról gondoskodjanak. Alig lehet leírni azt a pokoli zsivajt, mellyel a jelenlevők a filmeket kisérik. Ebédután csöndben nyugszik a külváros. Délre tőle lomhán nyúlik el Metropolis. Ide csak porfelhőbe bujt körvonalai látszanak el. A gyárakban veszett sietséggel csattognak a transzmissziós szíjak. Szirénák éhes, mohó bugását hallani. A polgár kényelmes sezlonjára dől rövid, de kiadós sziesztára. Többek között a tavasz is jelen van. Ilyentájt az ember már kinyitja szobája ablakát. És akkor az ablakon át egy szerény és vékonypénzü dallam kéredzkedik be. Az udvaron egy hadirokkant forgatja sipládáját, pronons'zirozott boldogtalanságpózban, mintha valami rossz moziszinész játszana koldus-szerepet a Jupiter-lámpák izzó világosságában. Néha azért mégis átfut' keserves vonásain a remény, ilyenkor azt lehetne hinni, hogy mákot őröl valaki az ünnepi tésztákhoz. A verklis lent áll az udvaron, melyet minden oldalról magas és kormos tűzfalak vesznek körül. A kifeszitett spárgákon a lakók gyengeminőségü alsófehérje szárad és a még hűvös márciusi szél meglengeti időnként a fehér vánkoshuzatokat és kebeltakarókat: egy láthatatlan, misztikus parlamentair zászlólobogtatása ez, aki az unalom szurokhordójába esett emberiséggel jön békét kötni. A verkli hangja száll-száll. A manzardlakásban egy csúnya vörösorru cseléd abbahagyja a vasalást; a gang rácsára támaszkodik, úgy dudol a melódia mellé nivótlan, de megható szövegeket a halott kedvesről, -akivel immár csak a menyországban lesz lehetséges polkát táncolni, nem szólván a boldogságról, mely Filmbörze Verkli TI. Üzleti szempontú megjegyzések röpködnek, midőn Rónáid Colman gyöngéden magához vonja valamely filmszőkeség törékeny testét, hogy az eljegyzést szimbolizáló csókot rányomja a nemes ívelésű homlokra. Ilyeneket lehet például hallani: —- Nagyon közel vannak egymáshoz. Nálam a publikum borzasztó erkölcsös. Hja, a provinc... Egy budweisi filmszínház igazgatója pár hét előtt igy jajdult fel a filmbörze sötétségében egy Paramount-kép előadása után, melynek végén a szerelmesek —- csodálatos módon —- nem lettek egymáséi: — Ila ezt előadom, nem mehetnék ki többé a budweisi korzóra, az emberek meglincselnének! Túlzott. Nem lincselnék meg. Annyiban mégis igaza van, hogy a mozi közönsége dogmákká merevedett formulákat követel a kinematográfiától. Ez egyik főoka a film müvészietlenségének. Másik oka az, hogy Hollywood szellemi irányítása pár excellence merkantil kezekben nyugszik, e kezek pedig ceruzát tartanak s a profitot számolják. Aki anno 1929 betéved egy filmbörzére, bizony furcsa jelenségeket tapasztalhat. I.
