Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-07 / 14. szám - Szitnyai Zoltán: Vétkezők

itt a földöm (s ez a téli völgy nagyon szép), az mind, mind ahhoz hasonló. És különösen ilyenkor. Amikor ismét látogatóba készül az Üdvözítő. Karácsony estje előtt.

Kuntzl ur csendesen helyeselt a fejével, é volt ugyanis az öregasszony fia. Nagyon kicsi ember s szörnyen illett hozzá az Adolf név. Nővérének gyermekei csak Olifnak hívták s csufolódva utánozták, amint kurta, szétálló lábait apró és szapora léptekkel veti szét hosszú és egyenes talpán. Örök és javíthatatlan komikum torz rajza volt nagy fejével kis teste fölött, s magasbaivelő, szénfekete bajuszával, mely egyenesen ijesztő lett volna, ha nem hajladoznék mögötte keskeny ajkaknak örökké alázatos mosolya. Már évek óta nem lakott a házban, mióta mindent Wacha Imre nevére Íratott az anyja. A házat, a kertet s a gyümölcsös hegyoldalában ezt a kis viskót is, ahonnan most olyan szépen a völgybe lehetett látni. Itt tulajdonképpen csak egy szoba volt, a másik csak kövezett konyha, de felerésze elfüggönyözve, hosszú, fehér függönnyel s ez a rész is csaknem olyan, mintha szoba volna.

Kuntzl ur hetenkint egyszer megjelent itten. A kerti kapun lépett be és sietve kerülte el a házat, ahol Wacháék laktak. Ez a Wacha Imre Irmának, Kuntzl nővérének az ura volt. Irma valamivel magasabb volt Kuntzll urnái, de az ő szemei is olyan ijedtek, mint a bátyjáé. Valamikor szép lány volt. Most se lehet öreg, csak fonnyadt, lehullott szirmú, mint az asszonyok, akikhez nem ér el a íz,ivraeleg. Alig hallani a szavát. Rég megszokta, hogy a cselédeken kívül senkise engedelmeskedjék neki s azok is csak immel-ámmal, ha az úrtól féltek. Wacha Imre nagyon magas és szikár ember, feltűnően széles vitorlafülekkel. Már ezerszer megmondta az asszonynak, hogy ne nézze olyan bamba és könyörgő szemmel, mintha attól félne, hogy megeszi. Ha szólt hozzá, összerezzent s ha ö mondott valamit, könnyekkel telt meg a szeme. Pedig amióta az átírás megtörtént, csak egyet!en-egyszer ütötte meg. Igaz, hogy akkor alaposan. Hetekig feküdt utána. De legalább megtanulta. Mert ha ö, Wacha Imre számtanácsos, magára vállalta azt a szégyent, hogy egy fedél alatt éljen ilyen nővel, akinek Kuntzl Adolf a bátyja, elvárhatja, sőt megkövetelheti, hogy azt az embert ne vallja többé testvérének. Ez igazán a legkevesebb. Még szép tőle, hogy nem juttatta börtönbe. Azt a váltóhamisitót. Megtehette volna.

De ez már régen volt. És Kuntzl ur azóta csak hetenkint egyszer jön, a kerti kapun át, surranva és szégyenkezve, a kis viskóba, ahol özvegy Kuntzlné lakik, csak félórácskára, aztán megint siet, apró léptekkel s a gyerekek csufondáro's kiáltozására lehajtott fejjel, ö, a lelke mélyéig romlott Kuntzl Adolf, aki maga is tudja, hogy nem is méltó más bánásmódra.

Mindez már régi dolog. A házban évek óta nagy béke van.

És most a hó is hulldogál s az már magábavéve is béke. Hogy megtisztul tőle minden! Az ősz sok szennyet hányt le magáról s a tél tisztává havazza.

— Szép, szép a tél, •— mondogatta az öregasszony.

Kuntzl Adolf már lassan átmelegitette dermedt ujjait. Nagy utat kellett tennie idáig. A Hámornál lakott, túl az Erzséibet-kápo'lna és jóval túl a városon. Nagy hegy alatt, ahol alig volt itt-ott egy-egy ház. Ide már élesen hallatszott a zúzó monoton kopogása, amint hatalmas faagyarai ütötték és morzsolták az ércköveket. Néhány hét óta a zúzó is elhallgatott. Nagyon öreg zúzó volt, régimódi, patakviz pergette szörnyeteg kerekét. Szörnyű csend tudott lenni, ha ő elhallgatott, s csak a távoli kohó tompa Horthy Miklós kormányzó a budapesti mezőgazdasági kiállításra, érkezik.