Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-07 / 14. szám - Szitnyai Zoltán: Vétkezők

itt a földöm (s ez a téli völgy nagyon szép), az mind, mind ahhoz hasonló. És különösen ilyenkor. Amikor ismét láto­gatóba készül az Üdvözítő. Karácsony estje előtt. Kuntzl ur csendesen helyeselt a fejével, é volt ugyan­is az öregasszony fia. Nagyon kicsi ember s szörnyen illett hozzá az Adolf név. Nővérének gyermekei csak Olifnak hívták s csufolódva utánozták, amint kurta, szétálló lábait apró és szapora léptekkel veti szét hosszú és egyenes tal­pán. Örök és javíthatatlan komikum torz rajza volt nagy fejével kis teste fölött, s magasbaivelő, szénfekete baju­szával, mely egyenesen ijesztő lett volna, ha nem hajla­doznék mögötte keskeny ajkaknak örökké alázatos moso­lya. Már évek óta nem lakott a házban, mióta mindent Wacha Imre nevére Íratott az anyja. A házat, a kertet s a gyümölcsös hegyoldalában ezt a kis viskót is, ahonnan most olyan szépen a völgybe lehetett látni. Itt tulajdon­képpen csak egy szoba volt, a másik csak kövezett kony­ha, de felerésze elfüggönyözve, hosszú, fehér függönnyel s ez a rész is csaknem olyan, mintha szoba volna. Kuntzl ur hetenkint egyszer megjelent itten. A kerti kapun lépett be és sietve kerülte el a házat, ahol Wacháék laktak. Ez a Wacha Imre Irmának, Kuntzl nővérének az ura volt. Irma valamivel magasabb volt Kuntzll urnái, de az ő szemei is olyan ijedtek, mint a bátyjáé. Valamikor szép lány volt. Most se lehet öreg, csak fonnyadt, lehul­lott szirmú, mint az asszonyok, akikhez nem ér el a íz,iv­­raeleg. Alig hallani a szavát. Rég megszokta, hogy a cselé­deken kívül senkise engedelmeskedjék neki s azok is csak immel-ámmal, ha az úrtól féltek. Wacha Imre nagyon ma­gas és szikár ember, feltűnően széles vitorlafülekkel. Már ezerszer megmondta az asszonynak, hogy ne nézze olyan bamba és könyörgő szemmel, mintha attól félne, hogy megeszi. Ha szólt hozzá, összerezzent s ha ö mondott vala­mit, könnyekkel telt meg a szeme. Pedig amióta az átírás megtörtént, csak egyet!en-egyszer ütötte meg. Igaz, hogy akkor alaposan. Hetekig feküdt utána. De legalább meg­tanulta. Mert ha ö, Wacha Imre számtanácsos, magára vállalta azt a szégyent, hogy egy fedél alatt éljen ilyen nővel, akinek Kuntzl Adolf a bátyja, elvárhatja, sőt meg­követelheti, hogy azt az embert ne vallja többé testvéré­nek. Ez igazán a legkevesebb. Még szép tőle, hogy nem juttatta börtönbe. Azt a váltóhamisitót. Megtehette volna. De ez már régen volt. És Kuntzl ur azóta csak heten­kint egyszer jön, a kerti kapun át, surranva és szégyen­kezve, a kis viskóba, ahol özvegy Kuntzlné lakik, csak fél­órácskára, aztán megint siet, apró léptekkel s a gyerekek csufondáro's kiáltozására lehajtott fejjel, ö, a lelke mélyéig romlott Kuntzl Adolf, aki maga is tudja, hogy nem is mél­tó más bánásmódra. Mindez már régi dolog. A házban évek óta nagy béke van. És most a hó is hulldogál s az már magábavéve is béke. Hogy megtisztul tőle minden! Az ősz sok szennyet hányt le magáról s a tél tisztává havazza. — Szép, szép a tél, •— mondogatta az öregasszony. Kuntzl Adolf már lassan átmelegitette dermedt ujjait. Nagy utat kellett tennie idáig. A Hámornál lakott, túl az Erzséibet-kápo'lna és jóval túl a városon. Nagy hegy alatt, ahol alig volt itt-ott egy-egy ház. Ide már élesen hallatszott a zúzó monoton kopogása, amint hatalmas fa­agyarai ütötték és morzsolták az ércköveket. Néhány hét óta a zúzó is elhallgatott. Nagyon öreg zúzó volt, régi­módi, patakviz pergette szörnyeteg kerekét. Szörnyű csend tudott lenni, ha ő elhallgatott, s csak a távoli kohó tompa Horthy Miklós kormányzó a budapesti mezőgazdasági kiállításra, érkezik.

Next

/
Thumbnails
Contents