Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-04-07 / 14. szám - Szitnyai Zoltán: Vétkezők

dohogása hallatszott akkor is szüntelenül. De ez már a csendhez tartozott.

Kuntzl ur néha az ablakhoz állt, és nézte a rengeteg hómezöket, vagy éjszaka az eget, melyre bíbor lobbanásokat lövelt a kohó kéményóriása. Különben reggeltől estig fúrt és faragott, parányi hegyeket faragott fából, bányajáratokkal oldalukon, kanyargó sínekkel, melyeken roskadozó bányászok taszítják ragyogó fémmel rakott csilléiket, meg Jancsit, Juliskát, öreg boszorkányt, János vitézt a kéktó partján, bányarémeket bányák oldalán, akik néha megjelennek a bányászok előtt s ilyenkor mindenki futva menekül az ég világosságát keresve, mert a bányában ő a legnagyobb ur.

Csodálatos az élet! S oh, ha mindent, ami csodálatos és láthatatlan, láthatóvá lehetne tenni! Hiszen igy is rémekből, tündérekből, izzószemü kígyókból, sokfejü sárkányból jókedvű és billenő pojácákból egész világot teremtett maga körül. S ezt talán jobban szerette a valódinál is. Pedig a valódi élet is nagyon szép. Vagy legalább is szép lehetne, ha ő, Kuntzl Adolf, nem lenne ilyen lealjasult ember, akit a sógora se tűr meg, akinek börtönben a helye, aki már vén szamár s még nincs rendes foglalkozása. Fölösleges ostoba dolgokat faricskál egyre, olyanokat, amik legfeljebb gyerekeknek valók, jólehet iskolatársai már legalább is Írnokok a kamaraházban és az éjféli misén ők is a menetben vonulnak, párosán, égő gyertyával kesztyűs kezükben.

És mégis szép az élet...

És mégis szép az élet?

Kuntzl Adolf miután átmelegitette dermedt ujjait, felemelt a földről egy csomagot s titokzatos mosollyal bontogatni kezdte. Az öregasszony is feléje fordult s amint egymásután kerültek ki a barna dobozból nyalka huszárok, mosolygós arcú babák, zömök kis ágyuk, meg bolondos, bukfencező bohócok, halk, örvendező „ah“-okat hallatott.

— Adolf, hogy minő ügyes vagy te, Adolf!.

Adolf felemelte, gyönyörködve forgatta az egyik bábut s bánatos szeme hálásan mosolygott az anyjára.

— Szép, mama? Szép?

— Te, oh, te!... Hogy te minő ügyes vagy, igazán.

—- Mama, lesz öröm, lesz?

— Lesz, nagy öröm lesz.-— Lesz, -— ismételte Kuntzl Adolf hirtelen elszomorodva, mert arra gondolt magában: „Oh, bár láthatnám!“ De ezt már nem merte kimondani.

S talán az özvegy is erre gondolt, mert az ablak felé fordult s könnyes lett a szeme.

Odalent a házban már felállították a karácsonyfát. Irma ki-befutott a konyhából a szobába, ott magárazárta az ajtót, sietve felaggatott néhány csillogó díszt és cukrot, aztán megint a konyhába futott, A három gyerek szédülten lézengett a ház körül. Ma csendesek voltak és illetődött, félelem szállta meg szivüket. A férj is odahaza volt.

— Anyád meghozta múltkor a lepedőt a fürdőből? — kérdezte az asszonytól.

Irma egy pillanatig szive fölé szorítja kezét, könyörgő tekintettel, aztán félénken mondta:

— Nem!

— Nem? — kiáltotta a férfi haragosan, felvont szemöldökkel. — Hisz ez már a harmadik. Teremtésit ennek a vén banyának! Ez igy nem mehet tovább.

Irma összerázkódott, remegve nyújtotta karját a férfi után, aki már felrántotta az ajtót.

— Ne, ne! Imrus ma ne! Hiszen karácsony van!

— Hát aztán? És ha százszor karácsony! Lopom én talán az a drága pénzt?

És az ajtót d’örrenve bevágta maga után. Irma meg ráborult az asztalra s ezüstös girlandok, aranyos selyempapirba göngyölt cukorkák fölé hullottak könnyei.

— Mama, szegény, szogény marna! Jaj, ha én ezt tudtam volna.

Wacha Imre haragos léptei alatt panaszkodva csikorgóit a keményre fogyott hó. Egy ágban elakadt a lába s amint tovább rúgta dühösen, megsiklott a meredek kerti utón s oldalt vágódott a méteres puha hóba. Prüszkölve, káromkodva csapkodta, rázta le magáról a havat. Aztán nem is kopogott. Kissé lenyomta a kilincset s térdével hirtelen belökte az ajtót.

Az özvegy felsilkoltott. Adolf felállt és némán meghajtotta magát.-—- Imruska, •— mondta az anya, az ijedtségtől még mindig lihegve, — Imruska, hiszen csupa hó a ruhád, szivecském.

Wacha Imre arca piros lett a haragtól. Most már az is bántotta, hogy ez az öregasszony ilyen alázatos félelemmel néz rá. Ilyen rémületbe dülledt szemekkel, mintha meg akarná előzni, ki akarná védeni, amit ő mondani fog. Két lépésnyire megállt az asszony előtt, pár pillanatig hideg hallgatással, hogy megfagyjon minden remény és minden könyörület. Adolf a fiókos szekrényig hátrált, ott szégyenkező zavarral hajtotta le a fejét. Imre úgy tett, mintha meg se látta volna.

— Mama! — mondotta aztán s ezt a szót úgy lökte ki magából, hogy leválott róla minden édes ize: az eiső suttogás, mellyel a gyermek gügyögi, a magány panasza, amit nehéz órákon öreg fiuk sírnak e drága szóba, a csendes hála, mellyel a férj simogatja élettársát, fiatal lányok könnyes vallomása, hü vöknek gyengéd hódolata és minden színe, végtelen árnyalata levált e gyermeki szónak, ahogy Wacha Imre mondta, sziszegte összeszoritott fogakkal. Kopár, kegyetlen szó lett csak, mely megjelölt valakit, hideg megszokás neve s szívesebben mondta volna: vén boszorkány!

— Mama! — ismételte gorombán s kissé előbbre lépett fenyegető arccal, — hol hagyta tegnap a lepedőt?

Ebben a szobában alig volt néhány bútor. Kis asztal, néhány szék, barna ágy, kanapé, melynek szakadt huzatja alól kisárgállott a lószőr, fiókosszekrény, ahol most Adolf állott támaszkodva, mind mélyebbre hargasztott fejjel s mögötte öreg, oszlopos óra, mely valahogy megmaradt az özvegy mellett a nagy osztozkodás után, amikor az átiratás megtörtént s ő ide költözött Wacha Imre akaratából.

Kuntzlné előbb a mennyezetre nézett, aztán szomorú tekintete megállapodott a fekete feszületnél, Krisztuska sebes, fehér teste fölött.

— Ne hagyj el engem, ne hagyj el engem, — suttogta magában.

— Hát nem érti? -—- rivalt rá Imre s már egész az özvegy előtt állott, mint harapásra kész, dühös kutya. — Hol hagyta már megint a lepedőt?

Az özvegynek nem volt szabad a háziban fürödni, mert csak egy fürdőszoba volt, s őt oda nem engedte Wacha Imre. Pedig a viz meleg ölelése olyan jól esett az ő öregtestének, úgy megpihent benne, boldog remegésben kinyújtott tagokkal, mintha az édes anyaföld áldott ölelése takargatná már. Ráncos arca ilyenkor mosolyokkal telt meg és mosolyogva lépegetett hazafelé is a görbe, emelkedő uccákon s csak akkar dermedt meg rémülten, mikor otthon, az üres szatyorban nem találta a lepedőt.

— Bocsáss meg, bocsáss meg — és két kezét összekulcsolva emelte Imre felé, mint a gyermek, aki már testén érzi az eljövendő ütlegeket.

A számtanácsos ajka reszketett a haragtól.

— Mit bocsássák meg, mit bocsássák meg? — és nyitott tenyerével az asztalra sújtott, mire az jobbra-balra diiledezett rozoga három lábán.