Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-13 / 2. szám - Földi Mihály: Az igazi, az utolsó
Amanullah afgán király kabuli palotája, amit a felkelők szétdultak. dékról, melyet tartogat nekem az élet. Álmodtam róla, mint a legértékesebb jutalomról, mellyel a sors egyszer kárpótolni és vigasztalni fog mindenért. Most itt van. Itt van, itt van, noszogattam magam. Nem azzal biztattad-e mindig miagad, hogy várj, csak várj, nincs semmi baj, eljön egyszer majd az igazi, éppen akkor, amikor úgy •érzed: no, itt az utolsó forduló. Amikor már megérezted mindennek az értékét; amikor tudod, mi az ember s mi a jelentősége; mi a munka s mi a jutalma; mi az öröme s mennyire jelentéktelen... És akkor majd meg is tudod becsülni. Akkor majd tudsz igazán örülni. Most itt van. Semmi sem számit, ami eddig történt; félöröm, félsiker, félmunka volt; elfeledhetsz mindent; itt az igazi. Megnéztem az órámat. Két perc múlva tizenkettő. Most hirtelen eltűnt előlem az éjszaka s napsütést láttam és reggelt és józanságot. Mert erre az éjszakára is eljön majd a reggel s a szív oly tehetetlen, hogy nem éri be az emlékkel, hanem mindig meg akarja ismételni élményeit, hogy dacoljon az idővel. Ha most felszaladok... mi vár rám? Egy negyedóra. Aztán le kell ide jönnöm, mintha semmi sem történt volna, neki is meg kell jellennie, táncolnia, mosolyognia, csevegnie kell, úgy viselkedni, mintha még mindig a régi ember volna. Szóval: játszani, alakos-kodni, hazudni. És hogyan találkozhatunk újra? Továbbra is titkolózni... vagy bemutatkozni és ... Régi, régi nóták. Már megint ott állok mindnyájunk életének gramofonjánál, már újra felcsavarhatom és feltehetem a régi, halálosan unalmas lemezt, az ideges jazzt, melynek címe: izgalmas viszony, vagy a régi valóért, melynek címe: házasság... És majd jönnek a napok, ó, a napok... igen, ó, igen... az ■évek is jönnek és... Már túl is haladta a mutató a tizenkettes számot. Ejnye azért is! Sarkon fordultam, átsiettem a halion, beléptem a liftbe, cigarettát dugtam szájamba, a második emeleten a boy kinyitotta előttem az ajtót, már a folyosón álltam, körülnéztem, már megindultam ajtaja felé, amikor önkéntelenül a lépcső felé pillantottam: egy fiatalember szaladt fel lihegve az emeletre. Az a fiatalember, aki... Elém ugrott, zihált. Sápadt arcát elöntötte a verejték. A szemembe meredt. Szmokingjának nyakkendője félrecsuszott. — Uram, én ... Hűvösen néztem. — Parancsol? Elakadt a szava. Rémülten rámmeredt.-—- Engem keres? Kétségbeesetten tördelte kezét. Végül megszólalt. — Könyörgök, ne menjen be! Játszottam a meglepődöttet.-— Hova? , — Kérem.. . Ne tekintsen ellenfélnek, nem vagyok a vetélytársa. Gondolja meg, mit tesz. A menyasszonyom, feleségül akarom venni. Tiz év óta szeretjük egymást... még gyerekek voltunk, amikor ... Egy hét óta figyelem magukat ... Szörnyű, mit szenvedek! — Dehát honnan tudja, hogy én ... — Figyeltem magukat. Láttam. Éreztem. Ne vegye el tőlem! Mit jelent mindez önnek? Egy kaland a sok között. Egy nővel több, vagy kevesebb. És ön tovább megy. Nekem az életem. — Képzelődik. —- Tiszteljen meg azzal, hogy legalább őszinte hozzám! — Dehát honnan tudhatja, hogy mit érzek én? Kétségbeesetten nézett rám. Szép, fiatal férfiszemébe könnyek gyűltek. — Nekem az első. Önnek talán az utolsó. Megsajnáltam.
