Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-01-13 / 2. szám - Falu Tamás: Különös fa
A jubiláló Curie-Sklodowska asszony, a rádium felfedezője.- Talán éppen azért, — feleltein halkan, mosolyogva s meggyujtottam a cigarettámat. — Ön tudja, mit vészit. Én még semmit sem tudok. A könny végigfolyt az arcán, megállt az á'lánál, majd lehullott az ingére. Néztem a könny lassú csillogó útját, néztem ezt a kétségbeesett fiatalembert és sok minden jutott az eszembe. Sok minden, amire kár emlékezni s amit talán elmondani is fölösleges. Hirtelen úgy megszerettem ezt az ismeretlen fiatalembert, mintha én magam álltam volna ott helyette, fiatalon, aggódva, reménykedve, borzalmas izgalomban az első miatt. Az érvei komikusán gyöngék. Az ereje szégyenlcte: en gyönge. Igaza nincs. De úgy látszik, van valami, ami igazabb az igazságnál... Majdnem hogy jókedvű lettem. Meg imogattam arcát. Megkötöttem a nyakkendőjét. És végül igy szóltam hozzá: — Maga most nyisson be hozzá. Sötét szobát fog találni. Ne szóljon egy szót sem. És amikor két reszkető kart érez a nyakán és forró szájat a száján, szorítsa, szorítsa magához és csókolja és csókolja és ne engedje gondolkodni és maga se gondolkodjék és csak akkor vegyen lélekzeteL amikor már rég a magáé ... Megértette fiam? Megfogtam a kezét és az ajtóhoz vezettem. Ott félre álltam s intettem a szememmel, hogy gyorsan osonjon be. Elmosolyodtam. Láttam, hogy elfelejt lélekzeni. Aztán berohant. Eltűnt. S én még sokáig, sokáig álltam ott a falnál és csak nagyon halkan fájt a szivem, amikor eszembe jutott, hogy most lett első az én utolsómból, az én igazimból. . .. Három év, talán több is elmúlt már azóta. A minap céltalanul bolyongtam az uccákon és séta közben megálltam egy könyvesbolt kirakata előtt. A könyveket még mindig nagyon szeretem. Nézegettem a címeket s romló szemem elé monoklit szorítottam. Egyszerre érzem, hogy búra tőlem megáll egy kisgyerek és kezecskéit végighuzza az ablakon. Lepillantok rá. Most egy elegáns asszony áll meg mellette és megfogja az üvegen sétáló kezet. Egymásra nézünk. Az asszony, meg én. Meglátjuk egymást. Az asszony arcát elborítja a vér, szája megreszket. megrázza fejét, kiegyenesedik ... haragszik ... és elrántja a kisfiút. A gyermek ijedten felpillant rám. Megismerem. Különös fény csillog a szeme fölött, a homlokán, meg piros száj icskáján. A lélek különös, ragyogó fénye. Jaj, hogy' sietnek, szinte menekülnek tőlem!... Megy, megy a karcsú, szép, lányos aszszony, vissza sem néz; csak a gyerek bámészkodik még hátrafelé s ügyetlenül lóg anyja kezén. Olyan ismerős nekem ez a gyerek ... Különös ta Különös fa vagyok, Feléd hajlít a szél. Feléd suttognak ágaim, Eléd hullnak virágaim. Különös fa vagyok, Tiéd az árnyam, lombom, Koronám néked bontom, Tiéd a rügyes tavasz, S az álmodó telek. Különös fa vagyok, Minden évgyűrűmmel eljegyeztelek. Baclanova asszony, a Paramount reménye. Falu Tárnái.
