Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-04-07 / 14. szám - Szitnyai Zoltán: Vétkezők
Hatvan év óta most terítettek először bankettre a Vatikánban. A. banketterem képe. A csipkefüggönyt félretolta kissé s a jégvirágok közt, parányi szabad folton, amit forró lehelete rajzolt az üvegre, a völgy felé lesett. Mosolygós arcán már elapadtak az izmok sárga és ezerráneu bőre alatt. Fogatlan szájának üregébe omlottak az ajkak, a vénség halotti völgyét alkotva ottan. Mintha visszaszivnák mind a csókot, amit egyszer pirosán és duzzadtan adott az Élet. — Betlehem, Betlehem, — mondogatta magában s ös.z feje hajfonatcsuesával még közelebb hajolt az ablakhoz ■ ■ Hegyes álláról fehér szőrszálak csüngtek le itt-ott, mint tüvégü zúzmara az ágakon. — Betlehem, Betlehem! Odakünt a hó fehérre borított mindent. A téli nap gőgösen mosolygott égi trónján, drága koronában csillogó drágakő, hideg fényét a bundás földre szórta és millió sugara hóhegyek millió kristályszemén, millió bukfencet vetett. Az erdők zöldje átsötétlett foltosán e rengeteg fehérségen, amit olykor felhőkké kavart s szitálva szórt szét hirtelen -szél uszálya. A házak zsindelytetős barna haja is megőszült, mint vidám és tiszta öregekké, akik csendes örömmel számlálják már az elmúlt éveket. Kéményfüstjük is: mint fütött szobában pipaszó, unokák mesére szomjas hallgató csendjében. A nagy hegyek békésen álltak a völgy körül, óriás testük széles válla felfogta a szelek útját, ölbe kapta a harangok szavát, amit kis tornyok lendítettek feléjük s mint játéklabdát egymáshoz dobálták körbe-körbe, mig megkopott, mind halkabbá vált a hang, végül csenddé porlott a mozdulatlan levegőben. Az emelkedő görbe utakon subás szlovákok nógatták bölcs nyugalommal baktató ökreiket, a két pár kerék közé feszített szálfák előtt. Elnyújtott sípolások, vidám hahók hangzottak a hirtelen utkanyároknál, amint nagyot farolt s mélységek felé dübörgött egy-egy faszánkó. A nap fénye a kis szoba zömök ablakán is benézett nevetve és sárga foltokat öntött padlóra, falakra. Az öregasszony már csak üldögélni szokott az ablakig tolt varróasztalnál. Legfeljebb imádkozni, fehér cérnával pántolt pápaszem vastag üvegfalán át kutatva az imakönyv halványult betűit. Nagyon asszonyos imák voltak az ö imái, szép és illendő Miatyánkkal kezdődtek ugyan, de megálltak az ima fél utján, mert lám valami ismét eszébe jutott, amit okvetlenül el kell mondani a jó Istennek, egyedül neki s azután megint más s mindig valami uj, ezért minden befejezetlen maradt s mire a sok mondanivaló után végére ért volna az ima, egyszerre csak ölébe hullt a szemüveg,' vékony álla mellére roskadt és maga se tudta hogyan, csak ima nélkül lépett át az álom kapuján, De most mosolyog, csóválja a fejét. — Ah, ah, hogy milyen szép ilyenkor minden. Betlehem, Betlehem. Az mindegy, hogy Betlehemben sohasem hull a hó. Betlehem az Ur Jézus születési helye s ami nagyon szép Détkezők Irta: Szitnyai Zoltán
