Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-13 / 2. szám - Földi Mihály: Az igazi, az utolsó

AmanuLLah király „ragyogó“ vezérkara.

fíz igazi, az utolsó

Irta: Földi Mihály

Nyugtalanul megállottám a hall előtt, majd egy oszlopnak dőltem. A nagy szálloda előtt kis asztaloknál még kát óztak és frissítő italokat fogyasztottak a vendé '•ek, szemben egy bárban hangosan szólt a zene, mögötte a tenger harsogva hullámzott. Úgy látszik, vihar lesz a szörnyű hőség után; párás, fojtogató a levegő. A lépcsőn elíttem szakadatlanul vonultak fel az emberek a bárba, bent a terem már zsúfolásig megtelt. Megnéztem az órámat. Hat perc múlva tizenkettő ...

Idegességem hihetetlenül fokozódott. Mi van velem? Véletlenül vetődtem el erre az olasz fürdőhelyre. A városokat jártam, Páduát, Bolognát, Firenzét s Rómán át Nápoly felé igyekeztem, de eltikkadtam a korai hő: égben s ide menekültem a tengerre. Kint a vízben ismerkedtem meg a leánnyal, \ életlenül. Messze elúsztam a fürdőzőktől s csak ott kint vettem észre, hogy úszik még előttem valaki. Ki lehet ez a jó úszó? Feléje igyekeztem s egyre közelebb kerültem hozzá. Az megérezhette, hogy követik és szinte versenyre kelnek vele. Szemlátomást erősitette a tempót s néha hátra is pillantott. Nő, állapítottam meg, amikor egy pillan itra hosszabban kiemelkedtem a vízből. Néhány perc mul\a ulólértem, el is hagytam, majd elfáradva, néhány méterrel előtte a hátamra feküdtem és pihentem. Nézegettem. Fiatal leány lehet. Remek úszó. Milyen erősek a tempói! Milyen izn osak a karjai! Hogy csillog a szeme... Csupa egész: ég é< jókedv. De mi történik most a ele? E<ry-két erőtlen mozdulat után hirtelen megállt, a feje felbukkant, majd eltűnt. Karjai zavartan csapkodnak ... Önkéntelenül hozzá úsztam. Itt ismerkedtünk meg. Görcs fészkelődött a lábába s moccani sem tudott. Mit lehet mást tenni? Átkaroltam s kiúsztam vele a partra. Azóta mindennap találkoztunk kint a vízben, végül már kerestük és vártuk egymást, anélkül, hogy kint a szárazföldön csak egy szót is váltottunk volna egymással. Csak összenéztünk az étteremben vagy a táncál, vagy a strandon, a szemünkkel intettünk és mosolyogtunk és ... most tizenkettőkor találkozóm van vele a szobájáb in.

Hogyan jutottunk idáig? Már maiam sem tudom. Vannak szerelmek, amiknek nincs történetük. Meg; zü’etnekr váratlanul, hívatlanul; erősebbek nálunk s észre étleni’l elsodorják az embert. Már akkor szerelmesek voltunk, amikor megpillantottuk egymást s azóta úgy lessük egymást, i .intha é\ ek óta vártunk volna erre a titkos találkozásra. N<m mutatott be a szüleinek, akikkel együtt nyaralt itt s rém ismertetett meg azzal a fiatalemberrel sem, aki áll nd 'an a társaságukban jelent meg. Feltartózhatatlanul r< han unk eddig az éjszakáig, amely most végül megpecsételi sorsunkat és... dehát mi történik velem? Most kezdek el gondolkodni? Mo^t torpanok meg?

Mégis csak különös! Határozottan visszariadtam. Itt állok, habozva és hirtelen hitetlenséggel ebben a fu Tisztó éjszakában s nem tudok megfordulni. Most jöttem ki a táncteremből. Minden rendben van, senki sem sejt semmit. Szülei a megszokott sarokasztaluknál ülnek, a fiatalember tá' col egy hotelbeli vendéggel, a leány most surrant fel az emeletre. Nekem is csak fel kellene mennem a lépcsőn, vagy hogy még gyorsabban hozzá érjek, a liften ... a n á odik emeleten jobbra, a második ajtó... Már látom a söt’t szobát, ahol vár, már érzem a számon szép, fiatal ajkait... miért nem sietek? Soha még ilyen izgalmasan szép leá”yt nem láttam. A fekete hajnak, a kék szemnek, a piro: szájnak ilyen csodálatos harmóniáját... nem, nem, eddig csak álmodtam ilyet. Álmodtam róla, mint a legnagyobb aján-