Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Egri Viktor: A kisebbségi magyar irodalom margójára - Vozári Dezső: A ponyvaregény lélektana és etikája
akkor bizony csak úgy bugyognak belőle, mint a habzó-bor a kibontott fiaskóból. Kétségtelen, hogy ezeket a szavakat törölni valamely nyelv szótárából egyenlő volna a nyelvkincs álszemérmes megcsonkításával s az erkölcs, mely úgysem szavakon múlik, semmitsem profitálna ezzel. Kppily jogtalan és indokolatlan volna lebunkózni a ponyvaregényt, amelynek nemcsak tradíciói, de klasszikusai is vannak is ugyanoly szerves része az irodalomnak, akár Petrarca szonettjei, vagy Sophokles tradédiái. De adjuk meg az erkölcsnek is, ami az erkölcsé. Nos, nyugodtan és meggyőződéssel állítom, a „Kriminalro man“ nemcsak hogy nem erkölcstelen, de egyenesen őre és hirdetője annak az etikának, mely törvényeink bázisát alkotja s egyben örök rezervoárját ama jognak, hogy ember embert tetteiért szabadságvesztéssel, esetleg még súlyosabb büntetéssel sújtson. Mert mit mond a bűnügyi regény? Ezt mondja: — Nézd, nyájas olvasó, itt van például ez a Fantomas, a huszadik század legkörmönfontabb kalandora, akiben annyi ész, tudás és úri fellépés összpontosul, amennyi bizonyára elegendő volna bármely egyetem tanári kollégiumának és egv kisebb ország tisztikarának. De semmit sem ér ezzel a geniális gazember, szemben találja magával az egész szervezett társadalmat, melynek képviseletében Nick Carter, a világhírű mesterdetektiv, aki — ha még egyáltalában lehetséges — Fantomasnál is zseniálisabb egy fokkal, izgalmas hajsza után bilincseket rak csuklóira s a frakkos bitang az elektromos-zsöllyében végzi be nyomorult életét. Tabló. Finis. Ami a filmben a happy end, az a ponyvaregényben az erkölcs diadala. Elmaradhatatlan, klisé. Mintahogy a mozidarab végén „megkapják egymást“ hős és hősnő, pontosan úgy kapják meg egymást a detektivregény végén geniális gonosztevő és igazságszolgáltatás. Soha többé el nem válnak egymástól. A nyájas olvasó pedig, aki lélegzetét visszafojtva követte Fantomast a First National Bank safe-kamráiba, valamint d‘Salamander hercegnő budoárjába, ahol a főúri család vagyonokat érő diadémjára vonatkozólag jelent meg a tolvajkirály, a nyájas olvasó okul ezekből a rémséges históriákból. Mert bármily szerénytelen is legyen, azt nem tudja önmagával elhitetni, hogy szellemi s egyéb képességekben megközelíthetné a már többször említett gonosztevőt. Mármost milyen kilátásokkal indulhat neki a bűnözés rögös utjának, ha a kor legkiválóbb gaz-zsenije is csak úgy kezére jut a törvénynek, mit az együgyű falusi csirketolvaj. Miért dugnák strucc-módra homokba fejünket, miért ne ismernők el a bűnügyi regény nevelő tendenciáját és eredményeit? Ne ölj, ne lopj, — a kriminális irodalom oly nyomatékkai hangsúlyozza ki és húzza alá a kőtáblákba vésett parancsolatokat, betartásuk előnyét annyira plauzibilissé teszi <7. bünhödés elmaradhatatlan voltának már az unalomig menő ismételgetésével, ahogy a „szobatiszta“ irodalom nem képes rá, mert nem engedheti meg magának a banalitás és a sematizált mondanivaló luxusát. Menjünk tovább! Azt tudjuk, hogy tökéletes vagy homogén jellemek csak a gyermekmesék és az izzadtsággal kiagyalt operettek világában léteznek. Telítve vagyunk jó és rossz tulajdonságokkal, vegyesen s annak, hogy mely komponensek vetődnek felszínre a lélekben, rengeteg függése, kusza szabálya van. Elméletileg szóval kimondható: a gonosztevő ott lappang mindenkiben, csak az alkalomra vár, hogy életjelt adhasson magáról. Mindenkiben él bizonyos kvantuma a bűnözési vágynak. Akiben ez a vágy úrrá lett, a bűnöző. De nincs ember, aki gondolatban vagy legalább is tudata alatt, ne követett volna el bűncselekményt. Mert minden vágy kielégülés után kutat és minden kielégületlen vágy megbontja azt a lelki egyensúlyt, amit vulgárisán jellemnek neveznek. A freudi pszichoanalízis megalkotta magának a „Wunschtraum“ fogalmát, így nevezte el az álmok ama faját, melyek tudatalatti vágyainkat kompenzálják, kielégítik; tágabb értelemben ide sorolhatók mindazok az élmények, amik fantáziánkon át kerülnek belső életünkbe, nem utolsó sorban a könyvolvasás nyújtotta élmények. A modern kriminálpszicholóaia számára ismeretes tény a bűnügyi, regény villámhárító szerepe az emberi lélek bűnözési hajlamainak levezetésével kapcsolatban. A statisztika tanúsága szerint az utolsó öt esztendőben elkövetett bűncselekmények közül csak körülbelül ötven százalék motiválódik haszonleséssel és pénz utáni vággyal; a bűnesetek másik fele(!) mögül a lélek szinte kifürkészhetetlen bünvágyai vetik előre baljós árnyékukat. (Kéjgyilkosságok, kleptománia stb.) A bűnöző, aki szükségből vagy haszonlesésből vét a társadalom törvényei ellen, jóval kevesebb problémát nyújt a tudományos kriminalisztikának, mint a másik fajta, aki hajlamait éli ki a különböző bűncselekményekben. Anatole Francé egyik típussá lett figurájától azt kérdi valaki: — Minek Önnek a törvény? — Vétkezni! — feleli amaz s ez a válasz, mely énnoly szellemes, mint amilyen igaz, az emberiség egyik kardinális baját foglalja össze néhány mesteri szóban. A bűnügyi regény pedig, mely az elkerülhetetlennek látszó vétkezés számára a társadalom szempontjából relatíve veszélytelen módot nyújt, nyilván hathatósabb módon csökkenti a bűnesetek számát és arányát, mint akárhány e célt szolgáló intézmény. A rablólovagok hátborzongató tetteit taglaló vásári füzetek és kalendáriumok csaknem olv régiek, mint maga a könyvnyomtatás. Ponson du Terrail, a múlt század, francia irodalmának történetében alig említett iró az első tudatos művésze ennek a műfajnak. „Ro cambole“ cimü regénye, melr csekély harminchat kötetből áll, évtizedeken át volt olvasmánya millió és millió embernek. Régi könyvesboltok elha-. nyagolt polcain ma is felfedezhető a „Rocambole“ eav-egy rendszerint rövidített és átdolgozott fordítása. Ha meggondoljuk, alapjában véve mily keveset változott a krimiális irodalom lényege Terrailtól Edgar Wallaceig, önkéntelenül is felötlik bennünk az észrevétel, hogy a literaturának ez a része fix szükségleteket elégít, ki, igazi tömegáru, melynek csak kiállítása változik, a bennük dolgozó erők éppúgy változatlanok maradnak, mint a meztelen emberi lélek, mely létrehozta őket. Furcsa eredményekhez vezetne a bűnügyi irodalom esztétikai boncolgatása, az bizonyos. De az esztétika elvégre deduktív tudomány, néhány tucat mestermü tanulságaiból szűrődött le s igy annak érvényét igazságtalan volna oly irodalmakra kiterjeszteni, melyek célkitűzései nem annyira literárisak, mint erkölcsiek. A ponyvaregény születése pillanatától egyetlen témát variál, a bűnt, mely elveszi „méltó“ büntetését. Olyasmi ez, akárcsak az algebraepéldák hajdani tankönyveinkben, ahol adva volt a feladvány s utána ott állott zárójelben az eredmény. Az eredmény megvolt eleve adva, a „kunszt“ éppen abból állott, hogy ökonomikus és szabályszerű matematikai levezetéssel jussunk el ehhez az eredményhez. A ponyvaregény faktorai is adva vannak a bűn és a bünhödés formájában, mennyi művészetet, olvasottságot, fantáziát igényel az, amíg az iró elvonszolja hősét az előre tudott, szóval igen könnyen ellenőrizhető eredményhez, a bünhődéshez. A bünüaui regény katharzisa tiszta és homály nélküli, mert e földről való tényezőket alkalmaz. Ám van a kriminális irodalomnak egy legújabb oldalhajtása, mely előtt a legprecízebb esztétika is meghajol. Az abszolút művészi felkészültséggel és lendülettel alkotott detektivregénynek Chesterton, a nagy angol iró, a puritán katolicizmus prédikátora, a leghivatottabb művelője. Páter Brown sorozatos kalandjai a világirodalom legpompásabb darabjai közé tartoznak. Ha valaki kikutatná és pontos módszerét fektetné le annak a szuggesztiv erőnek, mellyel a bűnügyi regényírás rendelkezik, értékes fegyvert adna az irodalom kezébe, melyek értékét mégis csak egyedül azon lehet lemérni, ahogy az olvasók tömegei rezonálnak rá. J2T De azt a tévhitet, hogy a detektivregény erkölcstelen, végleg el kell oszlatni. A detektivregény az életet adja, mely nincs kibékülve az erény számára; korrekciót csak az erkölcs javára követ el, amennyiben minden bűnt megbüntet, holott az életben büntetlenül futkos számtalan pokolravaló gazfickó. Vozári Dezső.
