Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Egri Viktor: A kisebbségi magyar irodalom margójára - Vozári Dezső: A ponyvaregény lélektana és etikája
Nem vagyok bizonyos benne, egyetértenek-e velem a barátaim: én valóban nem tudom megnevezni azt az ideált, amely összekapcsol bennünket, s azt hiszem, más sem tudja megnevezni. Mi bizony jelszó nélkül lézengünk szerteszét. Nem vállaltuk a kor egyetlen uralkodó tendenciáját sem; éppúgy nem állunk az ethikus soffőr ideáljának mágnesvonzásában, mint ahogy a mindenáron ujathajszolás és a megriadt reakció kötélhúzásában sem veszünk részt; éppúgy nem kötjük magunkat a gazdasági-társadalmi események kizárólagos komolyanvevéséhez, mint ahogy nem dezertálunk átszellemült hangulatokba sem; nem hisszük, hogy a művész csak a forradalmár vagy az epigon szerepe között választhat, s csak merőben uj vagy csak merőben régi eszközökkel élhet; éppúgy túl vagyunk azon a felfogáson, amely egymást kizáró pólusoknak véli a művészet öncéluságát és társadalomszolgáló szerepét, mint ahogy megszenvedett szavaink vannak az emberiség anyagi és politikai nyomorúságáról, anélkül, hogy bármelyik politi kai párt csatlósaivá szegődnénk; sőt oly kevéssé fontos nekünk a megformulázott program az érzés-sugalta igaz szavakhoz képest, hogy még csak a programtalanságunkból sem csinálunk programot. Ez a tizenöt iró, ha felismeri az élet egy elemét, nem merevíti azt egyoldalú elméletté; s belső szabadságát nem adja el teóriák tál lencséiért. Nos, éppen ez az, amit a mi világnézettelenségünknek mondanak! Ebben a dogmák páncélcsörgetésétől hangos, tudákos korban, amelyben kortársaink a világnézetüktől már nem látják a világot s csak az elméletek vaskos és nyílt szavait értik: szükségszerűen iránytalanoknak tetszenek azok az emberek, akiknek nem az eszében, hanem úgyszólván a csontjaiban és vérrendszerében van az irány sejtelme, akik maguk sem tudják, merre mennek, s beérik azzal, hogy érzik: van bennük valami, ami tudja; szükségszerűen színteleneknek tartják azokat, akik a plakát hangos nagy foltjai helyett gazdag árnyalást! színekkel dolgoznak, s korszerűtleneknek, akiket divatos jelszavak helyett csak belső sugallatok szavai vezetnek. Ma, mikor a háboruutáni magyar írók mintegy seregszemlére vonulnak a közönség elé, oly csaknem teljes számmal, mint eddig még soha. Nem lep meg bennünket, hogy elméletektől bódult kortársaink csak abban a művészetben ismernek magukra, amelyet a divatos teóriák fogantak. Azokat a hiányérzeteket, amelyeknek mi vagyunk a megváltói, a kor uralkodó tendenciái még csak megvallani sem engedik; verseink, novelláink, regényeink gyakran olyan hangokat fognak fel, amelyekre a kor hivatalos antennái nincsenek beállítva s amelyek nélkülünk, bitangjára hagyva, talán az űrbe vesznének. De nem az-e a kor igazán hitelt érdemlő tanúja, akinek szemét és szavait semmiféle elmélet nem befolyásolja? s nem hihető-e, hogy a mi ideáltalanságunk csak látszat, amely onnan ered, hogy kortársaink csupán a megformulázott ideálokat képesek észrevenni? — Minket nem lep meg majd, ha egy nap csoda fog esni. Megtörténhetik, hogy a divatos elméleteknek, amelyeket a kor annyi szeretettel ölel keblére, egyszer ki fog tűnni a hamissága, arról a művészetről pedig, amely hamupipőke módjára ma még a kuckóban kuporog, kiderül, hogy ez volt a ma igazi vérszerinti gyermeke. Komlós Aladár. R kisebbségi magyar irodalom margójára „A csehszlovákiai és jugoszláviai magyar irók egy-egy szláv államban élik kisebbségi életüket. Mi vagyunk a legszegényebbek szemben az erdélyi és magyarországi bőséggel, de mi vagyunk a legkötetlenebbek, a legprogresszivabbak, mert bennünket nem béklyóz le a nagy múlt, a kincses történelem, nekünk csak jelenünk van, mig Magyarországot és Erdélyt a múlt, a tradíció irányítja, boldogítja, de bénítja is“, — irta nekem a napokban a vajdasági szellemi élet egyik vezére. Idézem ezeket a sorokat, mert bennük sűrítve jut kifejezésre számos oly gondolat, mely önként felvetődik, ha valaki kritikailag próbál rávilágítani irodalmi életünk kérdéseire. A lényeg a progresszivitásra való utalásban rejlik, melynek egyik döntő faktora a tradiciótlanság, az irodalmi múlt hiánya! Más szóval: a semmiből kellett megteremteni a kereteket, elindítani az életet, körvonalozni a célokat, kritikailag figyelemmel kisérni, befolyásolni az eddig elért eredményt és nem utolsó sorban: megnyerni és kiharcolni az olvasótábort! Arra fölösleges utalni, hogy ez nem ment zökkenők nélkül, aminthogy fölösleges lényegesebben hangsúlyozni azt is, hogy mindennek csak a legelején vagyunk. Kezdetek vannak csak, elindulások, próbálgatások: éppen egy évtizednyi munka, de benne olyan eredményekkel, melyek ígéretessé teszik a jövőt. A tradiciómentes fiatal szlovenszkói magyar irodalom nem kér a kritikától enyhébb megítélést, de azt elvárhatja, hogy speciális helyzete mindenkor a korképhez megfelelően megvilágittassék és útbaigazítást kapjon. Nem beérkezett nagyok folytattak itt munkát, hanem egy maroknyi husz-huszonötesztendős csapat kezdte meg a próbálkozást, melyből mégis kialakult egy elfogadható keret. És ez a csapat kissé meggyarapodva bár, ugyanolyan fiatal maradt, mert A ponyvaregény lélektana és etikája Szilágyi Dezső, a dialektikus készségéről ismert magyar politikus állítólag igy kiáltott fel egy alkalommal barátai körében: — Állítsatok valamit, hogy megcáfolhassam azt! A bűnügyi regény hőse, a kockás havelockjával és rövidszáru angol pipájával szinte szánalmassá és nevetségessé sztereotipizált detektív, a sorok között kvázi ezt kiáltja: — Adjatok egy rejtélyt, hogy megoldhassam azt! Adjatok egy zseniális gazfickót, hogy börtönbe juttassam! Az erkölcs és az igazság nem ismernek irgalmat, minden gonosztett meg lesz torolva! Akik a kriminalisztika szépirodalmát egy gőgös orrfintorral intézik el, egy évtized csak annyi, mint éppen átvergődni az irás mesterségbeli fogyatkozásain és kitapasztalni az irás technikáját. A decentralizált irodalom itteni eredményes művelője úttörőnek, szinte felfedezőnek tűnhetett a szemünkben, amikor elődök, útmutató és múlt nélkül mindent magából volt kénytelen adni! Ma, tiz év múltán, irodalmi életünk figyelője azonban méltán követelhet többet, mint technikai tudást. Cikkem keretén belül csak röviden utalhatok azokra a szempontokra, melyeknek szemmeltartása egészségesebbé, nivósabbá és további fejlődésre képessé teheti irodalmunkat. A tradiciótlanság erős fegyver annak kezében, aki használni tudja. A tradiciótlanság függetlenséget jelent, — a békó nélküli iró merészen odanyulhat mindenhez és kimondhatja, ami érdekli. Utalok az uj amerikai irodalomra, mely a maga erőteljes félbarbárságával tuljut a felületen és oda markol, ahol az élet lényege rejlik. — Adottságok vannak itt, a speciális szlovenszkói helyzet, melynek ki kell domborodnia az alkotásból. Az eddigi kísérletek helyett megcsinálni nem egy szlovenszkói, hanem a szlovenszkói regényt! Regényt, amelynek szaga, vére, élete van és amelynek local couleurje ide mutat. ízelítőt adott irodalmunk ebben is, (Darkó: A korbács, Szakadék; Tamás Mihály néhány novellája s a sajnálatosan pamflett nívóra sülyedt Szép Angéla háza, Győry Dezső verstermésének néhány gyöngye stb.) annál inkább várhatjuk a local couleur teljességében való érvényre jutását. További lépés: a témát összhangba hozni a progresszív nyugat problémáival. Utalni az egyén életét determináló adottságokra, időt, mát éreztetni, rugót láttatni a világmozgásban, — nem vezércikk alapon, hanem életes művészi alkotás keretén belül! És egyáltalában kitágítani a témakört! Kötöttségeink, mozgási gátlásaink ellenére kitágítani a szellemi horizontot! A progresszivitásra való utalás pedig ne legyen jóakaratu előleg, hanem beváltásra került ígéret! Ezek a felvetett kérdések, ezek az utalások megérdemlik a behatóbb tárgyalást. Sorjában meg is fogjuk próbálni a lényeget megvilágítani bennük. Egri Viktor. lehetnek igen előkelő és választékos Ízlésű literátusok, de nem lehetnek ismerői az emberi gondolatnak, vagy ami ennél is több: az emberi vágynak. Aki pedig azt fejtegetné, — ez különben gyakori vélemény — hogy a bűnügyi történetek hatása erkölcsromboló, amorális, az vagy alapvető tévedésben leledzik, vagy sohasem olvasott még detektivregényt s csak valami atavisztikus smokksággal szidalmazza mindazt, amire a széles népi tömegek ösztönösen reagálnak. Minden nyelvnek vannak szavai, amiket az ildomos arszlán a világért sem ejtene ki az úri szalonokban, de őszinte pillanataiban, midőn lelki gátlásai megszűnnek, felborulnak s úgy istenigazában elkáromkodja magát,
