Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-31 / 13. szám - Sándor Imre: Kedves Feri bátyám
ment a homályos termen és megállóit a függöny előtt. Ilallgatózott. Az orrát por és naftalin szaga ütötte meg. A függöny mögött nagy és siket volt a csend. Akkor óvatosan kinyújtotta a kezét a függöny felé, s a terem mélyéből, az asztal felől, halk, de határozott sikoltást hallott. Nem nézett hátra. Most már mindegy, gondolta a gazdag ember. Aztán ezt gondolta: egyszer, egyetlen egyszer és utoljára. A keze nehéz volt. Előrehajolt, de nem hallott semmit- Az a névtelen izgatottság fogta el, mintha egyedül lenne az egész világon, szemben a siket és láthatatlan sorssal, amit most végre nyakoncsip, a tenyerébe fog és megpofoz. Egész testével előrehajolt és szétrántotta függönyt. Aztán hátratántorodott, A színpad üres volt. A zsinór padlásról néhány kötél lógott csak, s a háttérben a főúri park látszott, széles alléval a középen, mely a végtelenbe kanyarodott el. Egy pillanatig arra gondolt, hogy arra mentek el, a színésznő biztosan ismerte a járást s utánukszalad az allén és beéri őket. De ehhez már nem volt ereje. Óvatosan, öregen és nehézkesen leült a színpad peremére s egy tehetetlen és exkuzáló mozdulattal fordult a terem végében leselkedő asszony felé. kedves Feri bátyám Irta: SÁNDOR IMRE A villanygyári főmérnök — öt év óta özvegy — egy este félórával korábban ment haza a kaszinóból. Leült a kályha mellé a karosszékbe, kezébe vette az újságot és az újság mögül mondta az egyetlen huszonkétéves leányának : — Tudod, mit beszélnek a városban, Veronka? — Mit, apám? —• Hogy neked viszonyod van Dániel Lacival. — Az öreg átlapozott az újságban. Veronka rábámult az apjára, erősebben lélekzett, aztán elnevette magát. Kifutott a szobából. * A fiatal mérnök be akarta csukni a lány szobájának az ajtaját, de a lány rászólt: — Ma nem lehet. Mari elárult bennünket. Apa mindent tud. A fiú a kilincset tartotta, összehúzta a szemét: — Kikérdezte a cselédet? — Dehogy. A lány pletykált. Apám mondta, hogy a városban beszélik. — Nos, és? — Mást nem mondott. — Mást nem mondott? — Nem. Vacsoránál egészen másról kezdett beszélni. Lehet, hogy ma korábban jön haza. A fiú kirántotta az ajtót. Hát jól van. Gyerünk be az ebédlőbe. ízléstelen volna, hogy rajtakapjon bennünket. Anélkül is rendben van. — Mi az, hogy rendben van? — Meg fogom kérni a kezedet. A lány sokáig nézett rá. Halkan. — Csak ezért? — Ej, nemcsak ezért. Ezért hamarább, mint akartam. Azt hiszed, nem tudom, mi a kötelességem? — Kötelesség? — Ej, ne érts félre. Csak az apáddal szemben. Téged szeretlek. Az ebédlőben a lány oda akart bújni a fiúhoz, de az gyengéden visszaültette a helyére: — Nem akarom, hogy zavarban találjon bennünket. Festészetről beszéltek, a mérnök képeiről. A fiatalember izgatott volt, nem is leplezte: — A nagy képet, az „Öröm“-öt abbahagyom. — Miért? — Ha házasodom, nem foghatok bele ilyen nagy kompozícióba. Egyelőre beszüntetem a festést. Pénz és időpazarlás. Itt, kisvárosban, még portréval sem lehet pénzt keresni. — Azt mondtad, hogy csak a művészet tartja benned a lelket. A múltkor azt mondtad apának, hogy Münchenbe szeretnél menni, — Az a múltkor volt. Butaság! Csak azok maradnak művészek, akiknek nem sikerül visszamenekülni a rendes életbe, akik nem találnak jobb megoldást. Egy jó házasság mindent levezet. — Gondolkozott, hozzátette: — Egészen biztos! — És biztos, hogy a mi házasságunk jó lesz? — Egészen biztos. Aki mer, az nyer. A lány hozzáhajolt, megcsókolta. —< Drága vagy! — Az órára nézett. — Fél nyolc. Tegnap ilyenkor jött haza. — Már jöhetne. Fölösleges nagylelkűség. Fél nyolctól nyolcig a fiú állandóan az órát nézte és egyre türelmetlenebb lett. Már nyolc óra is elmúlt. A lány, látva a fiú izgatottságát: — Sose szokott ilyen későn jönni. Nem tudom, hol marad. Éppen ma! A mérnök felugrott, izgatottan, hangosan mondta: — Nem is várom tovább! Légy szives, mondd meg édesapádnak, hogy holnap este hat óra után eljövök és beszélni akarok vele. * A fiatalember zavarában keresztbevetette a lábait, eszébe jutott, hogy ez nem illik most, de már azért is úgy hagyta. Az öreg kicsit félrehajtott fejjel, jóindulata nyugalommal várt. — Engedje meg, kedves Feri bátyám, volt kegyes megengedni, hogy igy szólítsam ... én ezennel... A főmérnök felemelte a kezét: — Egy szót se, fiam! Tudom, miről akarsz beszélni. Semmi se lehet belőle. — Főmérnök ur! —■ Ne érts félre, nem akarlak megsérteni. Tisztellek, becsüllek, fiam. De ebből a házasságból nem lehet semmi sem. Én csak a javadat nézem. Te vagy a férfi és a házasságban a férfinak a javát kell nézni. Az az asszonynak a java is. Azért mondom, hogy ebből a házasságból nem lehet semmi. A fiú megdöbbenve nézett az öregrí!. Miféle előkelőség! Még könyörögni kell neki. Ilyen helyzetben! — Miért ne volna jó nekem ez a házasság. Feri bátyám?' — Azt te érzed legjobban, édes fiam. Pardon ... ne szakíts félbe. Nem akarok semmit se tudni. A fiú fölugrott. — De, édes Bátyám, ez kétségbeejtő. Az öreg leintette és csöndes, tompa hangon beszélt tovább. — A házasság itt nem segítség, édes fiam. A házasság csak akkor lehet jó, ha tiszta akaraton nyugszik. A házasságnak nyereséget kell jelentenie, nem lemondást. A házasság végleges befordulás egy uccába és annak az uccának nem szabad zsákuccának lenni. Neked céljaid vannak, édes fiam, nehezen elérhető céljaid. Ezek a célok
