Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-24 / 12. szám - Irodalom, müvészet • Márai Sándor: Jó ember és rossz ember a színházban - Vozári Dezső: Irodalom- pótlék

IRODALOM, MŰVÉSZET

Jó ember és rossz ember a szinbázbcm

Alább következő vázlat szerény és igénytelen töredéke annak a többkötetre tervezett erkölcsrajznak, mely a „Jó“ és a „rossz“ napjainkban szükséges átértékelésével általában, s a pesti értelemben vett „jó“ és „rossz“ ember jellemzőivel különösképpen óhajt foglalkozni, s melyet a szerző soha nem fog megírni. Az alább következő vázlat a pesti jó és rossz embert a színházi világ sajátos világításába helyezve taglalja, azzal az ügyszeretettel és kéjes ügy buzgalommal, mely a rossz embert általában jellemzi s mely valóban egészen utolsó mesterség. A nagy moralisták, utópisták s az egyházatyák hasonló természetű értekezéseihez ennek a szerénynél is igénytelenebb vázlatnak csak annyi a köze, hogy hézagot pótol, mert Schopenhauer például a jó és a rossz természetéről irt „Parerga és Paralipomena“ cimü müve megalkotásakor nem járt közben Pesten színházba, ami nagy kár, mert rendkívül értékes ismeretekkel bővíthette volna paraineziseit és maximált. A színház különös akusztikájában mindennek, így a rossznak és a jónak is önálló és eredeti zengése van, különösen Pesten, ahol a színházaknak elsőrangú az akusztikájuk. Angelus Silesius talán másképpen irta volna meg ezt a fejezetet, de neki több nyugalma is volt az ilyesmihez.

JÓ EMBER

Jó embernek számit a színházi világban az, aki egy finom kis nikkelfűrésszel, (egy fűrésszel, amilyet csak szaküzletekben árulnak) állandóan, fáradhatatlanul, ébren és álmában, betegen és öregen is, járkál a színházak körül s mindent és mindenkit megfürészel, akiről feltételezi, hogy árthat a színházi világ néhány erős, bevált és megdönthetetlen pillérének. Ilyen pillérek többek között: a sztár-rendszer, az u. n. naturalista rendezés, ami a legegyszerűbb dolog a viláaon, mert a felelősség minden gondját leveszi a rendezőről, ki hűségesen berendez a színpadon bútorokkal egy uriszobát, ahová aztán bejönnek a sztárok és beszélnek, amit és ahogy akarnak. Pillér a személyi kultusz, aminek ápolására a legtöbb színházban bársonytokban egy nagy, sofár-szerü kürtöt tartanak, amibe erre '• célra alkalmazott emberek állandó n belefujnak s kellemes és csodálatos káprázatos híreket kürtőinek széjjel a városban a prominensek magánéletéről. Pillér a sztárok exterritoriális joga és jellege ebben a világban az a földöntuliság és törvény enkivüliség, miszerint nekik minden szabad, mert ők húzzák a publikumot a vacak darabhoz. Pillér, hogy az édes budapesti közönség a legfinnyásabb a világon, ahol Saljapin jól kösse fel a mellényét, mert a helyi bonviván elkényeztette a közönséget. Ha a jó ember észreveszi, hogy valaki ezekhez a patinás, kipróbált pillérekhez merészel nyúlni, s például olyasmit mond, hogy egy expresszionista darabot nem lehet naturalista módon rendezni, s hogy egy jó kirakatrendező még nem föltétlenül jó színpadi rendező s hogy általában történnek itt-ott kísérletek a világban, melyek a színpadnak viszsza akarják adni a maga eredeti karakterét, mi a szin-játszás, tehát valami stilizált dolog, ami a színpad festék-, világítás-, rongy-, deszka-, kóc- és csepütermészetéhez alkalmazkodik, s nem az életet óhajtja hűséges verklizéssel tovább nyekeregni a színpadon, hanem az élet groteszk, tragikus és víg elemeiből stilizál szín-játékot a színpad mesterséges kellékeinek segítségével, — akkor a jó ember előveszi a kis nikkel fűrészt s ügyesen és gyors mozdulatokkal olyanokat fűrészel a rossz emberen, hogy annak rögtön fájni kezd valamije és elhallgat és szomorúan néz maga elé. Jó ember a színházi világban az, aki a bukott szeregk ellenszereiről: a legkutyább tél vigyökérrel, amelynél melgeebben tüzelzőnek megmagyarázza, hogy tulajdonképpen nem is a darab bukott meg, hanem a román petróleumforrások részvényeiben volt erős baisse a stockholmi tőzsdén, ami lehangolta a közönséget. Jó ember, aki megmagyarázza az igazgatónak, hogy a színház nem azért megy tönkre mert drága és rossz, hanem azért, mert 1867-ben nem szereztek Magyarországnak gyarmatokat, holott akkor még olcsón lehetett kapni. Jó ember, aki azt kürtöli, hogy a primadonna milliós ékszerét ellopták, s bizonyos értelemben jó ember az is, aki azt kürtöli, hogy a bonviván minden két hétben egyszer Bécsbe küldi mosatni a fogait, mert ennek örül a másik bonviván. Jó ember, aki előre tudja a darabról, hogy óriási siker, s utólag, mikor már nem adják, még mindig nem hiszi el, hogy óriási bukás. Jó ember, aki azt hireszteli a színésznőről, hogy viszonya van a tojáskereskedők elnökével, mert ez finom és hiteljavitó dolog, elentétben a rossz emberrel, aki azt hireszteli, hogy a színésznő szerelmes egy kataszteri dijnokba, mert az ilyesmi snassz és hitelrontó dolog. Jó ember, aki a színházat, a darabot, az igazgatót, a színészeket ért kritikai támadást úgy tudja viszonozni, hogy a kritikusról elhíreszteli, hogy nem fürdik.

ROSSZ EMBER

Rossz ember az, aki előadás után a banketten odamegy a sikertől részeg szerzőhöz, megáll előtte pezsgös pohárral a kezében és ezt mondja: „Hát igazán nem akad egy ember, aki megmondja végre neked, hogy megbuktál?“ Rossz ember az, aki odamegy a naivához gratulálni és ezt mondja: „Könnyek jöttek az eszembe, mert már legfeljebb egy évig játszhatod ezt a szerepkört, legközelebb komolyan öszszeülünk s kitalálunk neked jövőre valami mást.“ Rossz ember, aki azt írja a darabról, hogy rossz, sokkal rosszabb ember, aki azt Írja, hogy jó a darab, de rossz az előadás, s egészen rossz, piszok ember, aki azt írja, hogy rossz a darab, rossz az előadás, drága a

buffet és

csődöt mondott a ruhatár. Rossz ember, aki ilyet mond a színésznek: „Jó voltál“ s nem. kezd röhögni a kéjtől, mert a színész tényleg ügyesen mondta a második felvonásban: „Hagyd abba, Paranoia, majd folytatjuk holnap a tuss alatt.“ Nagyon rossz ember, aki jónak tartja Moissit, holott nekünk itt van Büvköry, aki a legjobb rendezőnek tartja Reinhardtot, holott nekünk itt van Első Segéd, aki meghatottam, emlékezik meg Dúséról, holott nálunk él még és játszik Elszakíthatatlan Elza, s aki társaságban olyasmit mond, hogy Pi

randello jobb,

mint Bejegyzett cég. Rossz ember az is, aki a színháznak s a színház körül élő embereknek nem tulajdonítja azt a fontosságot, mint a relativitás elméletének, a német chémiának, az amerikai olajtermelésnek, a bolsevizmusnak, s az Angol Királyság Birodalmainak. Pocsék ember, aki nem nevet, hanem gyomorfájást kap, ha azokat a kis vicceket olvassa a lapokban, melyekkel a szellemes színészek állítólag egymást ugratják, csak, hogy szellemük káprázatos rakéta-tehetsége egy pillanatra se pihenjen, s melyeket a szomorú sorbéres-humoristák adnak a színészek szájába és igy kezdődnek: „A Eészek-klubban“, vagy „Az előleg“, vagy: „Az öltözőben“. Utolsó ember, aki a vendéglőben nem kezdi meresztgetni a szemét s nem figyelmezteti szomszédjait, ha a Csodálatos Jelenség bejön, leül, mint egy közönséges ember és savanyu tüdőt rendel gombóccal. De a legrosszabb ember a világon az, aki, ha társaságban bemutatják neki egy másodrangu színház harmadrangú hösszerelmesét, nem ismeri meg rögtön a hősszerelmest arckép után, hanem a névmormolás után azt kérdi: „Kovács, Kovács . . . Nem Ön a sógorom fogorvosa, az Üllői-útón?“

Márai Sándor.

Irodalom- pótlék

Riasztó hírek érkeznek Németországból. Egy ottani könyvkiadó geniális újítást vezet be: rendszeresen megjelenő' füzetekben fogja kiadni a világirodalmat — rövidítve. Egyelőre csak a regények kerülnek e merkantil elme malomkövei közé, de az ötletes vállalkozó később a drámára, sőt a versre is rá akar térni. Az első füzet, mely a Három testőrt, Dorian

Grey arcképét,

az ifjú Werth

ár

keserveit, Raszkolnyikovot és a Fekete gyémántokat tartalmazza, úgy tudom, már meg is jelent. Az olvasó tehát csekély 64 oldalon, potom pénzért a múlt század regény-irodalmának keresztmetszetét kapja.

Kétségtelen, hogy a rövidített litera-