Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-17 / 11. szám - A Képes Hét gyermekszépségversenye
— ön erről nem tud? — válaszolt Hoche meglepve. — Erről ne tudna Lung kisasszony? Ez tehát egy titok, melyet ön fel akar fedni? Willovsky bólintott. — Most értek csak meg egyes dolgokat, — mondta a vezérigazgató lassan és gondolkodva, — most értem csak meg, miért csinált a mi vállalatunk éveken át ily kitűnő üzletet. — Üzletet? — Természetesen. Talán nem jó üzlet az, ha egy vállalat egy kis teljesitményért a legkisebb kockázat nélkül ötezer frankot keres. Tudniillik, minden évben kerek egymillió frankot kaptunk s csupán 995 ezret kellett Lung tanárnak átutalnunk, a differencia a miénk maradt. — De ki küldte önökhöz ezeket a milliókat' — kérdezte idegesen Willovsky s a várakozásban visszafojtotta lélegzetét. Hoche egy pillanatig hallgatott, aztán beszélni kezdett: — Ugylátszik, mégis vannak üzleti titkaink. Nem, azt hiszem, nyugodtan közölhetem a titkot az elhunyt leányának megbízottjával. Hiszen nincs benne semmi szégyenletes. A milliókat a Monté Carló-i játékbank küldte hozzánk. — A Monté Carlo-i játékbank? — Úgy van. A dolog alapjában véve nem oly rejtélyes. Lung tanár nem akarta, hogy hozzátartozói tudjanak az ö üzleti összeköttetéseiről a világhirü Játékbankkal s bennünket használt fel, akik ezelőtt felfedezéseit finanszíroztuk, közvetitökül. — Nos jó. De miért fizetett a játékbank ily horribilis évjáradékot Lungnak? — kérdezte Willovsky, aki még mindig nem tért magához ámulatából. — Istenem, ugylátszik üzleti részesedése volt a bankban, mely kitünően proszperált. — Lehet-e egyáltalában a Monté Carlo-i bank jövedelméből részesedni? — kérdezte a magántanár és Hoche majdnem elnevette magát látogatójának naivitása felett. — Miért ne lehetne? A Monté Carlo-i bank épp oly vállalkozás, mint bármely más, egy részvénytársaság, akár a Credit Lyonnais vagy a Kanada Pacific vasút. A cég neve „Société de Bains de Mer et Cercle des Etrangers de Monaco“; a társaságnak harmincmillió frank az alaptőkéje, a részvények névértéke ötszáz frank, de tényleges értékük ma hétezer. Lung professzor alighanem részvényes lehetett, bár a részvények legnagyobb része családok kezeiben van. Amint látja, a rejtély magától megoldódik. — Persze, persze — válaszolta Willovsky nyugalmat erőszakolva magára. — Igen hálás vagyok önnek, uram, szives felvilágosításáért. — Szóra sem érdemes, doktor ur, nagyon örültem a szerencsének. Willovsky elbúcsúzott a vezérigazgatótól, aki az ajtóig kisérte vendégét s erős kézszoritást váltott vele. Zavaros fejjel sietett le a lépcsőn, le a napsütésbe, mely az uccákat teleragyogta. A monte-carlói bank részvényese volt tehát Lung tanár, a csendes, előkelő tudós, milliókat szerzett egy vállalkozáson, mely Willovsky szemében a legaljasabbnak látszott, mert a legalantasabb emberi gyengeségen, a játékszenvedélyen gazdagodott meg. Lung tanár iésztvett a legszerencsétlenebb emberek kifosztásában. Edgár Willovsky azonban nyomban hátat fordított ezeknek a morális meggondolásoknak, hogy tényleges adatokon folytassa a munkát. Hiszen Jules Hoche sok mindent megmagyarázott, mégis egész csomó kérdés maradt válasz nélkül, amelyet pedig igen lényegesek a professzor meggyilkolásával kapcsolatban. Hogyan jött a fiatal, szerény tudós Afrikából való visszatérése után arra az ideára, hogy részt vegyen a monte-carlói bankban, hol vette ehhez a pénzt, hiszen földhözragadt szegény ember volt. És különben sem valószínű, hogy részvények lettek volna a birtokában, mert végrendeletében Lung azt állítja, hogy a járadék halálával megszűnik. Részvények pedig nem veszítik el érvényüket, ha tulajdonosuk meg is hal. Ennyit még Willovsky is értett a pénzügyekhez. A felvilágosítás, melyet a párisi vezérigazgató adott, csak kezdet volt, nem pedig végleges megoldás. A titok még mindig ott lappangott s Willovsky e pillanatban tud ta, hogy a rejtély nyitja nem Párisban, de Monte-Carlóban keresendő. íVionte-Carlóba kell tehát utaznia, még pedig minél előbb! Izgalom vett rajta erőt, félig vadász-, félig utazószenvedély. Legújabb célja, Monte-Carlo ismeretlen volt előtte, de már maga a név is világított s képzeteket kavart fel a csengő és guruló aranyról, perzselő napról és gyönyörű asszonyokról. Ezeknek a fantáziaképeknek adta át magát mámorosán a Boulevard forgatagában, a fel-felvillnó ivlámpák vakító fényében. Úgy érezte, hogy kusza kalandok előestéjén van s egyéniségének józan és kétkedő tulajdonságait teljesen elnyomta a sok tarka várakozás, melyeket különben egy unott mosollyal szokott elintézni. Céltalanul törtetett előre a tömegben, elvhajhászó szemmel és érzékire nyúlt szájjal, mintha ö is közéjük tartozna az örvendök és könnyelműek közé, akik kiabálva tolongtak itt a párisi éjszakában. A szállodában esti öltönyét vette fel s oly emberek közt vacsorázott, akiknek a legraffináltabb fényűzés nélkülözhetetlen szükségletük; később egy varietébe hajtatott, ahol páholyból nézett végig egy revüt, mely meglehetősen összefüggéstelen keveréke volt színes táncoknak, kis daloknak és melódiáknak, érdekes tangóknak és rengeteg karcsú női lábnak, aztán egy bárba ment, ott több színes italt szívott ki szalmaszálon át s egy feketeszemü hölggyel társalgóit tört spanyol nyelven. Midőn észrevette, hogy frakkinge az exotikus italoktól egy csúnya foltot kapott, azonnal felállt és haza autózott. A feketeszemü tündérnek néhány bankót nyomott selyemtáskájába, a hölgy meg sem köszönte. Másnap délben zuhogó esőben ért ki a pályaudvarhoz, ahol a déli expressz egy második osztályú fülkéjébe szá It be. VII. Edgár Willovsky meg volt róla győződve, hogy feladatát Monte-Carlóban mielőbb elvégzi. A banknak elvégre alig lehet oka rá, hogy diszkrétebb legyen, mint Jules Hoche volt. Lung tanár halott s az igazgatóság tagjai bizonyára udvariasan válaszolnak majd az udvarias kérdésre. A kaszinó pompás barokk körvonalai élesen váltak ki a háttérből. Az ég csodálatosan kék volt. Willovsky nem volt meglepve. Mindezt várta: a hegyek hófehér gerincét, a meredek óriási sziklákat, a gyönyörű ápolt utakat, a zenepavilonokat, a szobrokat, a selyemfiuk hadát, akik egyáltalában nem keltettek elegáns benyomást és a horizont éles vonalát, mely a sötétzöld tengert keretbe fog lalta. Annyi bizonyos, itt kitünően érezhette magát az ember, pompás kirándulásokra volt itt lehetőség s a szép asz szonyokon is megakadhat az ember szeme, ha kis érzéke van effélékhez. Csak ne volna ez a titok a vállain, csak ne kellene nyomoznia, mint egy rendőrkopónak. Egy ügyet jött ide elintézni, igyekeznie kell azt minél hamarabb le rázni magáról s hazautazni. A leghatározottabban azt érezte, hogy egy olyan ügybe keveredett ezúttal, mely méltóságán aluli volt. Mert. Edgár Willovsky sokat adott a külszínre. A kényelmetlen utazás és a piszkos folt vakítóan fehér ingmellén végleg elrontották hangulatát. (Folytatjuk.)
