Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-17 / 11. szám - A Képes Hét gyermekszépségversenye

előtt abbahagyta. Félig öntudatlanul fogta kezébe a tollat, néhány oldalt átolvasott, befejezte az utolsó mondatot s folytatta az írást s egy fejezetet, melynek nehézségeitől régen tartott már, zökkenő nélkül megirt. Dolgozott, dolgozott.

Csak két óra múlva tette le a tollat, cigarettára gyújtott, s anélkül, hogy irt volna, a képzőművészetre gondolt. Úgy érezte, uj gondolatok támadnak benne s gondolatban éles szócsatába kezdett valami ismeretlen ellenféllel.

Csengettek. A szobaleány behozta az újságot. A vezércikkre tekintett, melynek az volt a cime: „Kormányválság Párisban“. E pillanatban kialudt benne az iménti lelkesült öröm, arra kellett gondolnia, hogy Párisba muszáj mennie, a titokzatos gyilkosságot felfedni, láthatatlan' ellenségek ellen kell viaskodnia, álarcot hordania, idegen lakásokba behatolni, rosszhirü lebujokban tölteni az éjszakákat és Isten tudja, még mit! Most nincs ideje Giotto freskói számára és finom művészetelméletekhez, Párisba kell mennie!

És miért mindez? Lung tanár halott volt, rajta már senki sem segíthetett, milliói pedig érintetlenül ott hevertek a bankban. Mi értelme van tehát a történteket újra szétgöngyölni, ha maga az elhunyt ilyen gondosan rejtette el őket. Mit érhet el ő, Edgár Willovsky, egyetemi magántanár, ha beléártja magát egy dologba, melyhez semmi köze sincs, mely csak veszélyt hozhat fejére és elrabolja tőle munkaidejét.

Nem, hiszen ez nevetséges tévedés volt, elvégre nem detektív és nem rendőrspicli. A hatóságok fogják el egyedül a csirkefogókat. Még ma írni fog egy levelet Jadwigának s benne közölni fogja, hogy a további nyomozás hoszszadalmas utazásokat igényel, melyekhez az ö művészettörténeti munkái nem engednek időt. Különben több mint kétséges, hogy valamely pozitív eredményre lehetne jutni.

Úgy van, ezt fogja neki még ma megírni s mintha szabadabban lélegzett volna ez elhatározás után.

Miután mégegyszer átolvasta kéziratának lapjait, sok szeretettel és figyelemmel és a könyvespolcon végigsimította kezével a könyvek kissé poros hátát, kisietett az uccára. A sétálók tömkelegébe került s ezek ma különösen vidámaknak és életörömmel teliknek tűntek előtte, amint elhullámzottak a gyönyörűen kidiszitett kirakatok előtt, melyekből széles sugarakban ömlött a fény. Erezte, amint benne is bizseregni kezd valami, amit ő életörömnek tartott. Ismerőseit sokkal legkötelezőbb mosollyal üdvözölte ma, .mint különben szokta és egy uccai kofánál egy kis illatos ibolyacsokrot vásárolt.

Amig a kis üzletet megkötötte, észrevette, hogy véletlenül épp doktor von Drekiel háza előtt van; gondolkodás nélkül belépett a ház kapujába kezében az ibolyákkal s a portásfülkében Éva asszony hogyléte felől érdeklődött. Azt mondták, a nagyságos asszony beteg, még a délelőtt folyamán szanatóriumba szállították, állapota nem ad okot semmi aggodalomra.

Bizonyos megnyugvással folytatta Willovsky sétautját, vidám grimászokat vágott, majd megállt egy plakátoszlop előtt, megtekintette a szinlapokat s elhatározta, hogy estére elmegy az Operába. Carment játszották s a magántanár különösen szerette ezt a zenét.

Tolakodnia kellett az egyre sűrűsödő tömegben, hogy még idejében elérje a színházat, egy forgalmas uccasarkon azonban megállásra kényszerült. A kocsitut mellett állt s közvetlenül előtte egy hatalmas autó suhant el, az autóban Jadwiga ült nyulánkan és prémekbe bugyoláltan, mint egy királynő.

Willovsky mégsem ment el az Operába. Másnap délelőtt meglátogatta Jadwigát, aki Trenzinnel együtt épp az uj festményeknek keresett alkalmas helyet a lakásban.

A magántanár közölte a leánnyal, miszerint Lung professzor halálának titokzatos körülményei azt követelik, hogy Párisba utazzon. Két napra oda kell tehát mennie. Jadwiga komolyan végighallgatta.

— Tegyen úgy, ahogy legjobbnak látja.

Willovsky mélyen meghajolt. Kimérten megcsókolta Jadwiga kezét s nagysietve eltávozott.

VI.

Paris ezúttal is mély benyomást tett Vv illovskyra, aki nem először volt a „világ fővárosában“. Tanulmányi célból többször felkereste volt már Párist s egyszer fiatal diákkorában járt itt, midőn — először életében ■— diszponálhatott jelentősebb összeg felett, egy hirtelenszőke és igen vidám ifjú hölgy társaságában.

Élénken és rugalmasan haladt fölfelé a lépcsőkön a Rue Rochefoncauld egyik házában, melynek második emeletén a Société Anonyme des Mines Nordafricaines irodahelyiségei voltak.

Willovsky egy hatalmas helyiségbe lépett, ahol az alkalmazottak sürü sorokban ültek pultjaik mögött, de úgy látszott, nem volt különösen sok dolguk. A magántanár egy őszhaju szolgának nyújtotta át névjegyét. Elég sokáig kellett várakoznia, végül visszajött a szolga s felszólította Willovskyt, hogy kövesse. Egész sereg irodahelyiségen haladtak át, mig végül Jules Iloclie vezérigazgató nehéz bársonyfüggönnyel elkülönített fogadószobájába értek. A vezérigazgató meglepően fiatal ember volt még, barna arccal és gyors gesztusokkal, melyek valahogy nem is illettek bele a szertartásosan berendezett szobába.

Udvariasan felállott s csaknem szívélyesen rázta meg Willovsky kezét.

— Mivel szolgálhatok, doktor ur? — kérdezte a párisi ember kissé érthetetlen francia dialektusával.

Willovsky kissé zavarba jött. A vonatban egy hosszú s nem is túlságosan valószínű történetet eszelt ki, amivel majd megindokolja érdeklődését Lung tanár milliói iránt, de a vezérigazgató okos, barna szemei elhallgattatták vele azt a históriát.

— Lung professzor leányának és örökösének megbízásából jöttem ide, — mondta végül.

— S mivel lehetünk e hölgy szolgálatára? Remélem, hogy intézetünk részvétnyilvánitása atyjának halála alkalmával rendesen megérkezett címére s remélem, semmiféle nehézségek nem adódtak elő.

— Nehézségekről szó se lehet, —- válaszolta Willovsky, — azért jöttem ide csupán, hogy egy felvilágosítást kérjek önöktől.

— Felvilágosítást? Kérem, a legnagyobb örömmel.

— Attól tartok azonban, hogy indiszkrét kérdést kell majd feltennem, talán éppen egy üzleti titkot. .

— Nincsenek üzleti titkaink, csupán néhány üzemi titkunk van, melyek különböző ércek bányászására vonatkoznak. Ezekről természetesen nem volna módomban ...-— Nem, — szakította öt félbe Willovsky, —- . nem üzemi titkaikra vagyok kiváncsi. Azt akarom megkérdezni, hogy miért fizettek ki önök évenként Lung tanárnak közel egymillió frankot?

Jules Hoche-t láthatólag igen meglepte ez a kérdés. —Azért, mert köteleztük magunkat erre.

— Kötelezték magukat? Talán azt akarja mondani, hogy Lung fölfedezéseiért fizették ezt az óriási járadékot?

A fiatal vezérigazgató felnevetett.

— Nem, nem! Lung tanár ur felfedezései, sajnos, nem voltak üzletileg kihasználhatók, ellenkezőleg, szép pénzt fizettünk rá afrikai bányáinkra. A 995 ezer frankot azért fizettük ki évenként a professzornak, mert erre a célra utalták át hozzánk a pénzt.

Willovsky szemei felfénylettek. Nyomon volt.

—- Átutalták? De kicsoda?