Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-17 / 11. szám - Farkas Imre: A gárdista
Korgó gyomorral a tátrai séta után. Fejes Teri és Meidlingerné. A Mexikóban rekedt Lindbergh. A hires repülő Morrow mexikói amerikai követ családjának társaságában. Lindbergh előtt a földön menyasszonya ül. AMELIE: Én láttam — hidd el, egészen hozzá lehet menni. Sőt — olyan, akihez hozzá szoktak menni az emberek. ANNA: Hát — milyen? ALBERT: Hm. AMELIE: Hát, tudod, hát van neki egy kis termete, — egy olyan rendes kis termete. ALBERT: Aztán van neki egy orra, — egy olyan rendes kis nagy vörös orra. ANNA: Ez az egész? AMELIE (sóhajt): Körülbelül. ANNA: Dehát miért éppen hozzá adnak engem férjhez? Nincs több herceg a világon? ALBERT: Nincs. Ilyen nincs. Az ő országa éppen szomszédos a miénkkel és az országoknak egyesülni kell, mert igy vehetjük fel sikeresen a harcot a szomszédos Alkabiával, aki már régen feni ránk a fogát és aki éppen most egészitette ki a katonaságát nyolcvan főre. AMELIE: Rettenetes. És éppen most jelentette a katonai attasénk, hogy ebből negyven trombitás. ALBERT: Most képzelje el, hercegnő, ha ez a negyven ember elkezd trombitálni, a mi katonaságunk úgy megszalad, hogy meg sem áll Cikóriáig. Ön, mint jó honleány, nem tűrheti, hogy kitrombitáljanak bennünket ebből az országból! ANNA: Milyen a hangja? ALBERT: Engem már egy is idegesít. De kérem, ha egyszerre negyven kezd el trombitálni? ANNA: Nem a trombiták hangját kérdem. Az ő hangját. ALBERT: Hja ... az ő hangját? ANNA: No igen, mert az nagyon fontos, miképpen tud egy férfi beszélni. AMELIE: Majd rájössz, hogy mennyivel fontosabb, hogy’ tud egy férfi hallgatni... ANNA: Beszélni tudjon. Ha kell, érdesen csengjen a hangja, ha kell, olvadóan, hízelegve és mégis parancsolóan. Hát milyen a hercegnek a hangja? AMELIE: Én nem emlékszem. ALBERT: Istenem — hát milyen lehet egy hercegnek a hangja, aki a párisi „Maxim“-bán tette le a doktorátust? Egy kicsit kopasz hangja van. Olyan csukaszerü. ANNA: És milyen a szeme? AMELIE: Az nem látszik a monoklitól. De viszont még egy „r“ betűt nem mondott ki életében. ALBERT: Két dolog tűnik el nála, az „r“ betű, meg az államháztartási fölösleg. AMELIE: íme, minden jót elmondtunk róla, amit csak tudtunk. ANNA: Igen, — én most már tisztában vagyok mindennel .. . csak egy kis időt kérek, hogy rendbe hozzam a gondolataimat — a lelkemet... AMELIE: Csak tessék. Ma délig van elég időd. ANNA (megdöbben): Ma délig? ALBERT: No igen, mert az államtanácsi határozat után még az éjjel staféta ment a hercegért, aki fullajtárt küldött, hogy délben érkezik. ANNA: Vége mindennek. ALBERT: Ez tévedés. Csak most kezdődik minden. ANNA: De ilyen gyorsan. Nekem még annyi mindent kellett volna elvégeznem, — a tudásomat kiegészíteni — az búsit, hogy kedves tudományomból, a természetisméböl olyan készületlen vagyok... én nem is merek úgy férjhez menni, mit fog mondani a férjem, hogy egy ilyen neveletlen feleséget kap ... AMELIE: Rögeszme. ANNA: Lehet... de ilyen rögeszmékből áll a világ... Istenem, Istenem! (Az ablakhoz lép, élénken): Mi ez? Uj szobor érkezett a parkunkba? AMELIE (szeméhez emeli a lorgnonját, kinéz): Eznem szobor. ALBERT: Ez a fullajtár. AMELIE: A herceg gárdistája, gróf Paulsen. Az udvaruknál előirásos merevséggel várja a herceg arájának a válaszát. AMELIE (tovább lorgnettezik): Gyönyörű szép, nagy bamba ember ... ANNA: Hogy mondta, bátyám? Paulsen? ALBERT: Igen. ANNA: De hiszen akkor ez az ur végszóra érkezett. ALBERT: Igen kiváncsi vagyok megtudni, hogy miért?
