Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-17 / 11. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
A monacói kutyakiállitás négy legszebb kutyája. Egy újságíró, borotválatlan, nyurga fiatalember, utána szaladt, sebtiben bemutatkozott neki és faggatni kezdte, mit tud a dologról? Karmel benyúlt az éjjeliszekrény fiókjába, kivette revolverét és csöndesen azt mondta: —- Ha nem takarodik rögtön a szobámból, lelövöm. Az újságíró eltűnt, Karmel pedig meghökkent és nagyon zavarodottan nézett maga elé. Könnyű pirosság öntötte el az arcát, szégyelte magát. Nem azt röstelte, hogy lelövéssel fenyegette a tolakodót, hanem azt, hogy szobájának nevezte ezt a barlangot. Nem azt mondta: a szobából, holott mondhatta volna azt is. Azt mondta: a szobámból. Közösséget vállalt azzal a sivár négy fallal, mely között élt, a függönytelen ablakkal, a beteg villanykörtével a kopott karosszékiből kiálló rugóval, az örökké nedves szürke ágyneművel, a kövér és kancsal szobaasszonynyal és az elvetemült portással. És közösséget vállalt minduntalan váltakozó ismeretlen szomszédaival, a szeretkezökkel és a halottakkal is. — Az az ö szobájuk... ez az én szobám. Otthonom. Életemnek szenny, nyomorúság és bűn övezte kerete. Ezért jöttem haza? Ez kell nekem, ez jó nekem, ezért nem tudok elmenni innen? Ezen az ágyon várjam meg, hogy történik-e velem valami és addig mérgezzem magamat a magányosság kokainjával, amig belepusztulok? Csakugyan nincs bátorságom ahhoz, hogy visszamenjek' az életbe? És leélni való idom ingája csak ital és alvás között lendüljön ide-oda? Alvás! Elalszok-e valaha még ebben az ágyban, nem fogok-e mindig arra gondolni, hogy amikor kezemet kinyújtom, elsülyed a fal és mellettem fekszik a csapzotthaju fekete asszony, gömbölyű térdén a halott százados őszülő fejével? Uj rémeket neveljek magamnak, amig nem bírom tovább és én is leülök a földre, mint az öreg százados? Fölállt, csomagolni kezdett. Avatatlan félkezének fáradságos munka volt ez. Még nem fejezte be, amikor Valamivics benyitott hozzá. — El tetszik menni, főhadnagy ur? — kérdezte megrökönyödve. — El. — Késő este! Sehol nem tetszik lakást kapni... — Tnkább a ligetben egy pádon, mint itt... Valamivics lehajtotta fejét, mintha ludas lett volna mindabban, ami történt. — Holnap elküldök a holmiért... És megérezve azt, hogy valami magyarázatfélével adósa ennek a megrémült csirkefogónak, aki mégis csak jó volt hozzá, azt mondta: — Unom már ezt az életet. Bútoraim elrothadnak a XVI. számú raktárban. Meg aztán munkához is kell látnom. Ki kell mennem a temetőbe. Beszélnem kell a vak emberrel. És meg kell találnom a porcellánasszonyt. 18. Fékevesztett, fagyos szél fickándozott a Rákócziuton, megráncigálta a boltok cégtábláit és vasredőit, fölkapta az ucca szemetjét és a levegőbe kavarta, orvul megmarkolta, fojtogatta a gázlámpák gyér lángocskáit. Ezek szegények rémülten viaskodtak vele, ellapultak, elernvedtek, egyik-másik menthetetlenül utolsót lobbant és kialudt. A kövezetbe száműzött kopasz fák kétségbeesetten nyögdécseltek és úgy nyújtogatták meztelen fekete karjukat az ég felé, mintha segítségért rimánkodnának. (Folyt, köv.)
