Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-17 / 11. szám - Heltai Jenő: Álmokháza

ÁLM OKHÁZA REGÉNY — IRTA: HELTAI JENŐ-— Öngyilkosság — mondta Valamivics már teljesen lehiggadva. — Kettős öngyilkosság. Egy százados és egy fiatal nő ... mind a kettő meghalt. Karmel megborzongott. Itt, közvetetten szomszédsá­gában, emögött a csupasz, vékony papirfal mögött? Mi­lyen szerencse, hogy nem hallotta! Hogy nem kellett vé­gighallgatnia mindazt, ami az öngyilkosságot megelőzte, a fájó csókokat, a részeg kétségbeesést, a sírást, a forró unszolás és az okoskodó vonakodás suttogó szavait, a re­volver durranását. Elképzelte, mit csinált volna... meg­kopogtatta volna a falat, rájuk törte volna az ajtót... későn! Lebágyadva ült te az ágyra, görcsösen megmar­kolta a konyakosüveget és nagyot húzott belőle. Idege­sen, ellenségesen támadt Valamivicsre: — Minek ébresztett föl? Egyszer nagynehezen nyu­godtan alszok és ha már olyan szerencsém volt... Valamivics bűnbánóan nézett rá: — Ne tessék haragudni... olyan csönd volt ebben a szobában ... megijedtem ... És ... Megvakarta a fejét. — Magam sem tudom. Azt hittem, legokosabb, ha fölkeltem a főhadnagy urat, úgyis kihallgatják, hogy hal­lott-e valamit? Meg aztán, kell ide egy megbízható em­ber ... Tolvaj itt mindenki; én is az vagyok. Még rám­foghatnák, hogy elvettem az öngyilkos pénzét, vagy mit tudom én ... A főhadnagy ur katona, majdnem hivatalos személy, majd befogja a szájukat. A mentőknek telefo­noztunk már, a szolgát átküldtem a rendőrőrszobára. Min­­gyárt itt lesznek. És hátha ismerni tetszik az öngyilkos századost... Tessék megnézni... Karmel kelletlenül engedelmeskedett. A tüzvonalban gyakran járkált halottak és sebesültek között, de éppen csak szórakozott, személytelen részvéttel nézte őket. In­kább az embert sajnálta, mint az embereket és a ma ha­­lottaiban azokat is látta, akik tegnap elestek, azokat is, akik holnap és hat hónap vagy egy év múlva el fognak esni. De megedződött már, a változatosság nélkül ismétlő­dő látvány közhellyé szűrődött le tudatában, egyszerű bővített mondattá. Iskolai dolgozatában hányszor irta le: a réten vadvirágok virulnak! Ugyanolyan megcáfolhatat­lan meggyőződéssel Írhatná te ma azt is: a csatatéren holttestek hevernek. Egymás tőszomszédságában virágok és holttestek. Itt azonban irtózott attól, hogy a két halottat meg­nézze. Kényelmetlenül gondolt arra, hogy ezekben a ned­ves, szürke szobákban, amelyek talán éppen azért olyan hidegek és vigasztalanok, hogy két ember annál forrób­ban bújhasson össze és annál siróbban vigasztalhassa egy­mást, más, borzalmasabb képe van a halálnak, mint oda­kint. Az árkok és drótsövények előtt olyan egyszerű, ért-Nagy Margit budapesti operaénekesnő, Dohnányi: A Tenor női főszerepében. Sándor Erzsi kamaraénekesnő az „Álarcosbál“ női főszerepében.

Next

/
Thumbnails
Contents