Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-17 / 11. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
ÁLM OKHÁZA REGÉNY — IRTA: HELTAI JENŐ-— Öngyilkosság — mondta Valamivics már teljesen lehiggadva. — Kettős öngyilkosság. Egy százados és egy fiatal nő ... mind a kettő meghalt. Karmel megborzongott. Itt, közvetetten szomszédságában, emögött a csupasz, vékony papirfal mögött? Milyen szerencse, hogy nem hallotta! Hogy nem kellett végighallgatnia mindazt, ami az öngyilkosságot megelőzte, a fájó csókokat, a részeg kétségbeesést, a sírást, a forró unszolás és az okoskodó vonakodás suttogó szavait, a revolver durranását. Elképzelte, mit csinált volna... megkopogtatta volna a falat, rájuk törte volna az ajtót... későn! Lebágyadva ült te az ágyra, görcsösen megmarkolta a konyakosüveget és nagyot húzott belőle. Idegesen, ellenségesen támadt Valamivicsre: — Minek ébresztett föl? Egyszer nagynehezen nyugodtan alszok és ha már olyan szerencsém volt... Valamivics bűnbánóan nézett rá: — Ne tessék haragudni... olyan csönd volt ebben a szobában ... megijedtem ... És ... Megvakarta a fejét. — Magam sem tudom. Azt hittem, legokosabb, ha fölkeltem a főhadnagy urat, úgyis kihallgatják, hogy hallott-e valamit? Meg aztán, kell ide egy megbízható ember ... Tolvaj itt mindenki; én is az vagyok. Még rámfoghatnák, hogy elvettem az öngyilkos pénzét, vagy mit tudom én ... A főhadnagy ur katona, majdnem hivatalos személy, majd befogja a szájukat. A mentőknek telefonoztunk már, a szolgát átküldtem a rendőrőrszobára. Mingyárt itt lesznek. És hátha ismerni tetszik az öngyilkos századost... Tessék megnézni... Karmel kelletlenül engedelmeskedett. A tüzvonalban gyakran járkált halottak és sebesültek között, de éppen csak szórakozott, személytelen részvéttel nézte őket. Inkább az embert sajnálta, mint az embereket és a ma halottaiban azokat is látta, akik tegnap elestek, azokat is, akik holnap és hat hónap vagy egy év múlva el fognak esni. De megedződött már, a változatosság nélkül ismétlődő látvány közhellyé szűrődött le tudatában, egyszerű bővített mondattá. Iskolai dolgozatában hányszor irta le: a réten vadvirágok virulnak! Ugyanolyan megcáfolhatatlan meggyőződéssel Írhatná te ma azt is: a csatatéren holttestek hevernek. Egymás tőszomszédságában virágok és holttestek. Itt azonban irtózott attól, hogy a két halottat megnézze. Kényelmetlenül gondolt arra, hogy ezekben a nedves, szürke szobákban, amelyek talán éppen azért olyan hidegek és vigasztalanok, hogy két ember annál forróbban bújhasson össze és annál siróbban vigasztalhassa egymást, más, borzalmasabb képe van a halálnak, mint odakint. Az árkok és drótsövények előtt olyan egyszerű, ért-Nagy Margit budapesti operaénekesnő, Dohnányi: A Tenor női főszerepében. Sándor Erzsi kamaraénekesnő az „Álarcosbál“ női főszerepében.
