Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-10 / 10. szám - Irodalom, müvészet • Komlós Aladár: Pesti szinházak - Vozári Dezső: Művészet és korszellem - Krammer Jenő: A francia film-irodalom köréből
Pesti színházak Kedves Szerkesztő Uram, arra kért, számoljak be néha a pesti színházi élet eseményeiről. Nem sejti, milyen áldozatot kér tőlem. Az utóbbi esztendőkben kezdtem elszokni a szinházbajárástól. Az idén például, ha jól emlékszem, Móricz Zsigmond vigjátékát néztem meg csupán. S ne gondolja, hogy magam vagyok igy, vagy hogy -e színházi absztinenciát a művészet iránti szomjúság hiánya magyarázza. Azok a nők és férfiak, akik az utóbbi időben hátat fordítottak a színháznak, ugyanakkor a könyv, a kép és a zene legmohóbb és legfogékonyabb közönsége maradtak. De éppen a magasabb művészi igények teszik lehetetlenné a mai pesti színházi műsor élvezetét. Bizonyára lesznek, akik ludbőrző háttal, megrökönyödve olvassák majd ezeket a szentségtörő sorokat. Hiszen Budapestnek az a hire, hogy itt valami nagyszerű színházi kultúra virul. Nos, az igazság az, hogy idestova egy századja a drámai termelés értéke világszerte óriásit zuhant az irodalom egyéb műfajaihoz képest, a színjátszás anyagi feltételei kiszolgáltatták a drámát a nagyközönség vásári Ízlésének, ami pedig a háboruutáni pesti produkciót illeti, igenis, sehol oly óvatosan el nem zárkóztak minden uj kísérlettől, minden uj vérbeömlesztéstől, mint itt, sehol oly lélektelent nem nyekergették tovább a háboruelőtti színpad unalmas, olcsó verklijeit, sehol a Színpad nem állt ki az utcasarokra, oly szemérmetlenül és mindent Ígérve: „Gyere be, szép közönség!“ Az az örökös hangosság se téveszszen meg senkit, amely a pesti színházi élet körül zug. Ez nem Tháliának szól, (aki végre is Múzsa volt), hanem Intim Pistának (aki... nem mondom meg micsoda), nem a Művészetnek, hanem az eseményekben gazdag, változatos szerelmi életnek, amellyel művésznőink híveik fantáziáját szórakoztatják ... A napokban aztán az Uj Színház bemutatott egy darabot, Boross Elemér fiatal iró „Vakablak“ cimü drámáját, amelyet a kritika túlnyomó része hangos hozsannával fogadott, mint az évek óta várva várt „uj magyar dráma“ megszületését. Márai Sándor irta meg aztán másnap, milyen szomorú szegénység van ott, ahol egy ilyen Vakablak-ot „uj magyar drámá“-nak kiálthatnak ki. Nem tehetek róla, Máraival kell tartanom. A darabban van egy-két csendeséletkép■szerü jelenet, amely dércsiipte humorával tehetséges íróra vall, de az egész mű elnagyolt, ponyvaizü és remregényszerű munka s átszellemült gicscses részei csak fokozzák naiv és kínos hatását. „Hja, — mondta nekem Boross felvonásközben, — azokra az ál-érdekességekre szükség volt, csak azok segítségével tudtam becsempészni, amit mondani akartam. Majd a legközelebbi darabomban megpróbálom anélkül.“ Szívesen megadjuk Borossnak a moratóriumot, de engedjék meg nekünk is, hogy az uj magyar drámára még tovább is várjunk egyelőre. Komlós Aladár. Művészet és korszellem Kényes téma. Főleg oly korokban az, melyekben általános, erkölcsi, gazdasági és művészi formulák átalakítása és átalakulása van folyamatban. Mint ma, — példának okáért. Materiálisán lerongyolódott időkben válik elsősorban tudatossá, a művészet másodlagos jelentősége az elsőrendű életszükségletek (élelem, ruházat, lakás) felhajszolásával elfoglalt tömegek szempontjából. Viszont nem véletlen, hogy a művészi termelés grafikonja szinte törvényszerűen, magasba szökik ilyen korokban. Ha tetszetős, paradox tételek fölállítása örömet okozna valakinek, nyugodtan megfogalmazhatná a tézist, mely szerint a művészi alkotás intenzitása és mennyisége fordított arányban áll a művészet iránti érdeklődés intenzitásával és terjedelmével (a tömeg részéről). A művész tehát lázasan dolgozik: ir, fest, farag, épit stb. És minden igazi művészben közlési vágy él. Az elefántcsonttornyok művészete nem művészet, legfeljebb muzeális értékű kuriózum. A művész egyszóval közölni akarja a tömeggel: ezt írtam, ezt festettem, ezt faragtam, ezt építettem. Világos, hogy a gazdasági harcban vérző és verejtékező emberiség csak akkor fog ezekre az alkotásokra felfigyelni, ha azok vágyainak és céljainak viszonylatában meg tudják ragadni érdeklődését. (E megállapítással látszólag ellentétben áll a tény, hogy a ponyvairodalom és a giccsmüvészet popularitása ijesztő arányokat öltött; ez az ellentmondás azonban valóban csak látszólagos, mert mindez csak kártékony narkotikumra szoktatott és szokott tömeg gyengeségéről tanúskodik s művészet-elméleti kérdések megítélésekor nyugodtan elhanyagolható.) Az alkotóművész igy, a szó nemesebb értelmében vett hatásvadászatában, a tömeg problematikája felé fordul, hogy ebből a nyersanyagból hozza ki azt, amit a művész történetesen ki akar fejezni. Tévedés azt hinni, hogy ez a művészet rovására megy. A százpercentes művész alkotása igy is művészi marad; kontárok pedig mindig és mindenütt kontárkodtak, ezekre ugyan kár a szót vesztegetni. Mindennek persze, szigorúan megszabott határvonalai vannak. A tömeg törekvéseit és fájdalmait világnézeti és politikai csoportok karakterizálják a legpregnánsabb módon. Ha a művész odáig jut el, hogy alkotásával egyik vagy másik ilyen alakulatnak csinál propagandát: nem művész többé, hanem politikus s mint ilyen, a másik végleten az elefántcsonttoronnyal szemben, ismét kiesik a művészi megítélések kompetenciájából. Trockij Leó a művészetről irt tanulmányában nem lát más célt és létjogosultságot a művészet számára, minthogy hatóerejét maradék nélkül a politika szolgálatába állítsa. Hogy mennyire nincs ebben igaza, az bizonyítja legvilágosabban, hogy még a szovjetorosz művészek nagyrésze is felhördült ez erőszakos beállítás ellen. A művész problémái pár excellence művészi problémák legyenek. De az igazi művész nem hárfázhat vattával bedugott fülekkel, anekreoni bordalokat akkor, mikor a hétköznap lucskos, szürke harcterein barrikádok emelkednek s ember áll emberrel szemközt. És hogy az útkeresés, melyet a művész alkotásaiba aplikál, a fasizmus, nacionalizmus vagy szocializmus metódusai szerint való-e, más kérdés már, mely a művész világnézetével áll szoros összefüggésben. A művészet generális ismérve éppen a művészet. Aki messzire kalandozik el a művészettől, nem művész többé. A korszellem nem pótol művészetet, csak kötelező téma a hamisítatlan művészet számára. Hiánya, éppúgy mint tultengése: fogyatékosság. Hogy is mondta a jó öreg Grillparzer? „Die Zeitideen werden sich dort am [meisten drängen, Wo keine eigenen ihnen den Platz be[engen!“ Vozári Dezső. A francia film-irodalom koréból Mert ma már valóban van ilyen. A film művészetével foglalkozó könyvek száma annyira megszaporodott, hogy egész kis szakkönyvtárt lehet belőlük összeállítani. Franciaországban, mint különben mindenütt Európában, a fiatal irók mind többen és mind lelkesebben fordulnak a film felé. Lassanként kialakul a filmművészet esztétikája, az azután megneveli a közönség ízlését s követelni fogják az igazi művészetet a vásznon és igy az lesz a legjobb üzlet is és a film tényleg betöltheti azt a nagyszerű hivatást, amelyet joggal elvárunk tőle. Legutóbb a Le Rouge et le Noir, ez a szép, kéthavonként megjelenő folyóirat, szentelt egy vaskos kötetet tisztán a filmművészetnek.* A film kitűnő mesterei és ismerői írnak benne érdekes cikkeket, Abel Gance, a J'acuse, majd legutóbb a Napoleon-film rendezője, utóbbi filmjének scenáriójából közöl kivonatot, sőt két oldal faksimilét is. Szakbavágó cikkek szólnak a vizuális és anti-vizuális filmről, a filmművészet rendezői titkairól, a filmművészet technikai részéről, költségvetéséről stb. (német és francia filmemberek tollából). Majd ismertnevü irók hozzászólásait olvashatjuk, esztétikai megfigyeléseket, útmutatásokat, céU kitűzéseket. Henry Poulaille (aki már egy kitűnő Chaplin-könyvet is adott ki**) megírja a filmművészet mintegy harmincéves történetét s rámutat azokra a veszedelmekre, amelyek fejlődése IRODALOM, MŰVÉSZET
