Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-10 / 10. szám - Vozári Dezső: Borbélynál - Győry Dezső: Római notesz. Egy délután története - Lakatos László: Kis földrajz
Borbélynál Nem vagyok éppen gyáva lény, mégis túlzott óvatlanságnak találom, hogy az ember minden jött-ment borbélyra rábízza az életét. Mert rábízza. Az álmatag, szőke borbélylegény, midőn beretvájával ott kapirgál nyakunkon, valahol az ütőér tájékán, életünk és halálunk ura. Egy jelentéktelen mozdulata, spleenből vagy tébolyból, nem kerül kevesebbe, mint az életünkbe, melyet az ösztön és a megszokottság diktandójára védelmezünk oly vehemenciával, mintha valóban többről volna szó. Anyagiakban sokkal bizonytalanabbak az emberek egymással szemben. Alig akad valaki, aki számolatlanul venne át nagyobb összeget postán vagy bankban. Rossz véleménnyel vagyunk egymásról. A pénz elvégre közös érték, melynek bárki hasznát veheti. Tehát körültekintés és óvatosság! De az élet? Mit is kezdene például az ábrándos természetű fodrász az életünkkel, ha valamely démonikus erő hatalmában, a vérszomj egy önfeledt pillanatában átmetszené gégénket? Csak sanyargatásnak és kellemetlenségnek tenné ki magát komoly s a „rend“ védelmezésére hivatott intézmények részéről. Ebből is láthatjuk, hogy amikor gyanútlanul és biztonságos érzéssel hajtjuk oda fejünket a borbélysegéd élesrefent nyaktilója alá, mikor egy ismeretlen ember kezére bízzuk életünket, akinek kétszáz koronát nem mernénk nyugodtan kihitelezni, akkor nem az embertárs jóságába vetett hitünk szolgáltatja azt a fensőbbséges és gondtalan arckifejezésünket, mely a borbélyszékben beszappanozott képpel ülő férfiakat oly nagyon jellemzi, hanem abból a meggondolásból indulunk ki, mely szerint nem valószínű, hogy a borbély megmártsa kissé kését ereink és izmaink között, hiszen egy pipára való dohányt sem vehetne az értékén. Nem az emberi jóságon, de az ember ökonomikus, anyagi és gondolkodásának rezonábilis voltán nyugszanak a társadalom törvényei. Aki materiális haszonra való kilátás nélkül öl, hóbortos, abnormis lény, akit a bíróságok rendszerint tébolydába küldenek fegyház helyett. Furcsa, hogy igy van, de igy van. S az eredmény felé törtető ember sohasem akarja megváltoztatni a világ sorját, de tényei és szeszélyei alapján rendezi be saját életét. Egy ezüst nyakláncot merész dolog őrizetlenül hagyni. Az életedet nyugodtan rábízhatod bárkire, nem tör rá, mert értéktelen számára. Azért a borbéllyal mégsem stimmel egészen az ügy. Én legalább is mindig furcsa borzongásfélét érzek átszaladni a gerincemen, ha a lakásom melletti, külnyakamra helyezi a beretvát. városi fodrász ártatlan fecsegés közben Mit lehet tenni? Annyi bizonyos, hogy amíg élünk, állandóan ki vagyunk téve a halálnak. Egyelőre sietek befejezni ezt a bolond cikket s rohanok a szomszédos borbélyüzletbe megberetválkozni. Késő délután van már, Isten ments, be találják zárni a műhelyt s akkor mehetek majd borostás állal az Operába, Magdaléna szörnyű haragjának téve ki magamat. Az Operában mindenki simára van beretválva, de csak én tudom, hogy mindannyian halálmegvető hősök vagyunk. Megyek a borbélyhoz, ha nem jönnék többé vissza, csendes részvétet s koszorúk mellőzését kérem. Vozári Dezső. Római notesz Egy délután története Irta: Győry Dezső. Ha az ember kijön Rómába, nem mindjárt a világnevezetességekkel találkozik. Véletlen, hogy a pápát már láttam. Mussolinit például még nem. A notesz első lapján más nevezetességek vannak. Kicsik, érdekesek és főleg tanulságosak. A római mindennapok specialitásai, amit muszáj megtanulni. Egypárat — hasznos tudnivalóul — jó lesz megjegyezni azoknak, akik ide készülnek: Egy délután, jegyzetekben: Egy szlovenszkói festőbarátommal ingyen jegyet kaptunk estére egy operapáholyba. Fényes dolog. Nekikészültünk s elindultunk. Összesen volt húsz líránk. Be egy uzsonnakávéra. Megtörténik. Főur, cigarettát! — Cigaretta azonban az olasz pincéreknél nincs. Mussolini nem engedi: bizományi áru. Egynegyed órába kerül, mig trafikot találunk. Azt mondja a barátom, hogy vegyünk egy kis cukorkát, a büffében drága minden. Hopp, itt egy kirakat. Cukorkák. A kirakat meleltt két ajtó. Az egyik fölött ez áll: Drogheria, a másik fölött: Rosticcheria. Már most melyikbe menjünk? Drogériába csak nem megyünk? Biztos a másik a cukorkás. Benyitunk: kisül, hogy ez egy pecsenyesütő bolt, a lusta olasz háziasszonyok eldorádója, ahol levágják, megmossák, tűzre teszik s pár perc alatt ki is sütik a kiválasztott pecsenyéket ebédre vagy vacsorára. Kikullogunk. Mégis a drogheriába kell mennünk, az itt a — fűszeres és cukorkás. Az idő rohan. Mi is. Egy fekete rohamcsákós ember megfog. Csak az ucca bal járdáján szabad gyalogolni. Rendben. Átvágunk. Tovább futunk. Megálló. Végre. Ott a római ucca másik egyenruhása, a feketegalléros, fekete Napoleoncsákós rendőr-poszt. Mindig kettesével. Ezek tulajdonképp csendőrök, szép szál parasztlegények s kéthetenként dobálják őket városból-városba. A rohamcsákósak azok a forgalmiak. Megkérdezzük a napóleonosokat, melyik villamossal menjünk. A stereotip felelet: non le so. Nem tudom. Ezek, szegények, minden kérdésre ezt felelik. Tegnapelőtt tán még Messinában járták az uccát. Ezektől hiába kérdezősködünk. Jönnek, jönnek a villamosok. Egy se jó, mind onnan jön, ahová készülünk. Észbekapunk: persze, itt a jármüvek jobb oldalon közlekednek, nekünk előre kell mennünk. Át a jobb oldalra. Ez az, amit nem bírunk megszokni. Mindig jövő kocsira szállunk a menő helyett. Végre helyben vagyunk. Van összesen 12 líránk. Büszkén becsörtetünk a páholy felé. Megállítanak. Hanyagul odamutatjuk az ingyenjegyet. Valamit akar. Talán, hogy nem frakkban vagyok? Kissé zavarba jövünk, végül is megértjük, hogy itt két jegy kell: egy szék, illetve hely-jegy, ezeknek különféle az áruk, de mindenekelőtt kell egy külön belépőjegy is. Ez az, ami nekünk nincs. Hogy az? Tíz líra személyenként? Hogy? Összesen 12 van kettőnknek. — Fuccs. Hosszú orral döntjük el: hogy ezek után nem nézzük meg az ingyenoperát, — moziba megyünk. Itt folytatólagos előadások vannak. Persze. Dolores dél Rio. Brávó. A jegyünket elveszik, bebukunk a sötét ajtón. Hát hol vagyunk? Négy akrobata mászkál kötélen. Tapsolnak. Ejnye, ejnye. Egy énekes jön. Olaszul énekel s spanyolul táncol. Nem jó helyre jöttünk. Most egy bohóc jön elő. Semmit se értünk. De nagy veszély, gyors segély: egy kedves öreg ur mindent megmagyaráz: szünet van s itt a szünet alatt varieté előadást szokás a publikumnak adni, amelyiknél viszont szokás, hogy előadás alatt dohányzik. Kicsit megvigasztalódtunk. Rágyújtunk s megkínáljuk. Dolores dél Rio is jó volt, az öreg ur meg igen szívesen viselkedett továbbra is. Kedélyesen mentünk kifelé. Búcsúztunk tőle Á szánkat beállítottuk a magas olasz á-ra s többször, érzéssel mondtuk neki: Addio signore, addió! Az öreg mérgesen ránk nézett, aztán sarkon fordult s köszönés nélkül otthagyott faképnél. Miért? Ma már tudom: az addio egyes vidéken rosszértelmü, nem szabad használni. Nem azt teszi, Isten vele, de: térj Istenhez, azaz halj meg, szelidebben és magyarul: menj a fenébe. így néz ki egy délután, mig beletanul az ember. Kis földrajz Irta: Lakatos László. Champagne: Szőlőskosár. Waterloo: Achilles sarok. Csikágó: Áruház Rt. Golf-áram: Amiben az Atlanti-óceán me lég fürdőt vesz. Stájerország: Illusztrált mutatványszám az Alpesekből. (Kívánatra házhoz szállítva.) Berlin: Utópia abból a távoli jövőből, amikor a világháború már véget ért. Kalifornia: Napsugár-nagyüzem. Milánó: Leonardo freskója, Dóm, Scala és körülötte egy olaszul beszélő Páris. Pamiri fensik: A végtelenség előszobája. Bologna: (A világ legrégibb egyetemével) Európa doktoralapja. Balaton: Európa legszebb románca. Toscanai hegyek: A világ legszelídebb hegyei. Oly szelídek, hogy szinte az ember kezéből esznek. Dolomitok: Stukaturmunka. Szibéria: Túlzás. Pirenéuszi hegylánc: Öszvérhát. Weimar: Goethe bölcsője, Heine versei, Schopenhauer bölcsesége, Rothschild zsebe a Majna mellett.
