Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-10 / 10. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Márai Sándor: A gép margójára
TARKA KRÓNIKA Hölgyeim és uraim bi ez, bi ez, ez deb vicc, így egyszerre binden együtt, influenza és fagyhullám — hát csakugyan, uj jégkorszak kezdődik? A természet ellenségesen kezd viselkedni, hadat üzen az élőknek. Pár napos fegyverszünet után újabb heves támadás az egész fronton, gorlicei áttörés, a harminckétíokos nagy ágyukkal, pergőjég, blokád, lehengerelés. Szélviharokban hangosan fütyül az özönvizutáni, szivárványnyal megpecsételt híres békeszerződésre, mely szerint telet és nyarat, tavaszt és őszt, szabályos időközökben tartozik szállítani. Bi lesz, bi lesz — felvesszük a harcot, vagy nem vesszük fel? Mi van a híres gázokkal, repülőrajokkal, megsemmisítő erőkkel, amikkel tiz éve henceg a világmilitarizmus? Csak egymás ellen vagyunk hősök — a külső elenség készületlenül talál, éppoly készületlenül, mint a jégkorszak idején? Gázbombák készültek, állítólag, amikkel egész városokat lehet elpusztítani, megmérgezve a levegőt — csak az emberek levegőjét, az influenza bacillusát nem? Bi lesz, bi lesz — védekezésre szorulunk, elrejtőzésre, visszavonulásra, mint az ősemberek idejében — vagy még korábban? S mint akkor, megint csak alulmaradunk a létért való küzdelemben, — a természet kényszerit bennünket, összehúzódni, nem mi változtatjuk meg a természetet? Hiába volt repülő, rádió, győzelmesnek ígérkező kibontakozása a tizennyolcadik században kezdődött nagy mozgalomnak, mely minden lét forrását az emberi Gondolatban ismerte meg? Kezdhetjük elölről? Növeszthetünk hájat, mint a fóka, szőrmét, mint a medve — bújhatunk föld alá, víz alá, lyukas kemencébe? Hiába magasröptű Gondolat, ha orrod és lábad didereg, — az agyadban koncentrálódott figyelem otthagyja székhelyét s kiárad a bástyára, borzongó bőröd nyílásaiba. S akkor kezdesz csak magadra eszmélni, mikor a bundád jól összefogtad. S magadra eszmélve, náthásán variálod a tizennyolcadik század nagy mondását, alkalmazkodva a tizenkilencedikre: Gombolkozom, tehát fagyok. Fagyok, tehát gombolkozom. Karinthy Frigyes. A gép margójára Ahol az emberi teljesítmény belekapcsolódik a gép teljesítményébe, ott kezdődik a felszabadított energiának az a százszázalékos formája, ami csakugyan „haladás“, realizált és en miniatűré meghódított világerő, földi csomagolásban, házi használatra. (A csillagok járása például gyorsabb, mint egy Bufatti-é: csigavér...) Az a dualitás, ami ember és gép között nélkülözhetetlen, azonos a. test s a lélek daulitásával. Jó vezető kezében egy selejtes gép többet tud, mint rossz vezető kezében jó gép. Tudni kell, mi az, mikor az ember „összedolgozza“ magát egy kocsival. Mikor a vezető az ideges motor minden zörejét, a kormány és a fék minden reflexét, a holt tömeg minden hajlási szögét és lehetőségét idegeiben érzi, abban a pillanatban lesz, a modern ördögszekeréből valami más, mint egyszerű közlekedési eszköz. Ismerni kell, hogyan vesz át a gép lassan szenvedélyt, fegyelmet, szándékokat az embertől, aki parancsol neki. Az ember minden. Ahol az emberi hiányzik, a gép gépies marad. Egy szépen megkonstruált, egyszerű, sima, egy blockba összefogott motor látása gyönyörködtet, esztétikai érzékemet legalább úgy kielégíti, mint egy olaj csendélet, körtével, almával, hallal és vaddal. Az otromba, rosszul vagy durván konstruált gép nemcsak a célszerütlenség, hanem a giccs fájdalmas benyomását is kelti. Nem lepne meg, ha néhány évtizeden belül a technika kiállításaira éppen úgy járnának a mükritikusok, mint ma a műtárlatokra. Egy hidraulikus fék, meztelenül s kibontva, a maga fémszerüségében, egyszerű anyagiasságában, céltudatos kompozíciójában legalább olyan művészien hat, mint egy szorgalmas színekkel összeizzadt „Natúré Monté“. 0 Az emberi kompozíciót, magát a komponálás aktusát, végeredményben az agynak azonos girusai, a nyaknak azonos mirigyei, az ideghálózatnak azonos idegrostjai végzik, akár regény, akár szobor, akár gép az, amit az alkotó konstruál. Ezért, tudatosan vagy tudattalanul, ítéletünkben azonos igényekkel közeledünk a technika nagy konstrukciói felé, mint a műalkotásokhoz. A gép, a legbonyolultabb gép lényege sem bír el semmi halandzsát. Ezért utálja a technikát a „széplélek“. A széplélek, ha szétszedik előtte a legszellemesebb gépet, kénytelen felnyögni: „Ennyi az egész?“ Állandóan gépek között élő emberek terminológiája hasonlít az orvosi, pontosabban sebészorvosi terminológiára. Az emberi test konstrukciója annyira emlékeztet a gépre, hogy a sebészorvos kénytelen hasonlóan beszélni róla, mint egy gépészmérnök egy olajmotorról, vagy viszont, ezt el tudjuk dönteni, ha megvizsgáljuk az azonosságot minden corpusban, mely arra van hivatva, hogy bizonyos égési folyamat segítségével az élet örök jelét, a mozgást realizálja. Nekem volt egy garázsmesterem, aki mindig megmosta a kezét, mielőtt a géphez nyúlt. Olajtól foltos sebészköpenyében, mosott kezekkel, felgyürt ingujjal babrált a beteg gépben, háta mögött álló asszisztenseinek, a garázsinasoknak, halk parancsszavakat osztogatott, műszereket vett át, gyorsan és precízen dolgozott, finnyás hajszálereket fölcserélt, kitisztított, nemes belső szerveket kiemelt s helyükre visszarakott, aztán néhány gyors mutter öltéssel viszszavarrta az egészet, felállt, kezet mo sott, rágyújtott egy cigarettára, néhány megnyugtató szót intézett hozzám, a beteg rokonához, és asszisztenseitől övezve, a következő beteghez lépett. A széria-gépek között csodálatos „nebich“-eket találni néha . . . Nincs más szó reá, csak ez a zsargon. Éppen olyan, mint a többi, azonos anyagból, egyforma feltételek mellett készült a többivel, és mégis, mégis olyan felemás, tehetségtelen, szegény, szomorú nebich, nem viszi az életben semmire. Gazdájának csak bosszúsága van vele. Kegyelemből és unalomból tartják. Egészséges és tehetséges rokonai száguldoznak körülötte, míg ő csak kullog és nagy kínnal, végzi a dolgát. Egy fejlettebb világban ezekből lesz a virstli s egy keményebb világban letaszították volna őket a tarpéji szikláról. Az ember továbbadja karakterét és sorsát annak, amit csinál. Márai Sándor.