Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-10 / 10. szám - Tarka krónika • Karinthy Frigyes: Hölgyeim és uraim - Márai Sándor: A gép margójára

TARKA KRÓNIKA Hölgyeim és uraim bi ez, bi ez, ez deb vicc, így egyszerre binden együtt, influenza és fagyhullám — hát csakugyan, uj jégkorszak kezdődik? A természet ellenségesen kezd visel­kedni, hadat üzen az élőknek. Pár napos fegyverszünet után újabb heves támadás az egész fronton, gorlicei áttörés, a har­­minckétíokos nagy ágyukkal, pergőjég, blokád, lehengerelés. Szélviharokban han­gosan fütyül az özönvizutáni, szivárvány­nyal megpecsételt híres békeszerződésre, mely szerint telet és nyarat, tavaszt és őszt, szabályos időközökben tartozik szál­lítani. Bi lesz, bi lesz — felvesszük a harcot, vagy nem vesszük fel? Mi van a híres gázokkal, repülőrajokkal, megsemmisítő erőkkel, amikkel tiz éve henceg a világ­­militarizmus? Csak egymás ellen vagyunk hősök — a külső elenség készületlenül talál, éppoly készületlenül, mint a jég­korszak idején? Gázbombák készültek, állítólag, amikkel egész városokat lehet elpusztítani, megmérgezve a levegőt — csak az emberek levegőjét, az influenza bacillusát nem? Bi lesz, bi lesz — védekezésre szoru­lunk, elrejtőzésre, visszavonulásra, mint az ősemberek idejében — vagy még ko­rábban? S mint akkor, megint csak alul­maradunk a létért való küzdelemben, — a természet kényszerit bennünket, össze­húzódni, nem mi változtatjuk meg a ter­mészetet? Hiába volt repülő, rádió, győzelmesnek ígérkező kibontakozása a tizennyolcadik században kezdődött nagy mozgalomnak, mely minden lét forrását az emberi Gon­dolatban ismerte meg? Kezdhetjük elölről? Növeszthetünk hájat, mint a fóka, szőrmét, mint a medve — bújhatunk föld alá, víz alá, lyukas kemencébe? Hiába magasröptű Gondolat, ha orrod és lábad didereg, — az agyadban kon­centrálódott figyelem otthagyja székhe­lyét s kiárad a bástyára, borzongó bőröd nyílásaiba. S akkor kezdesz csak magadra esz­mélni, mikor a bundád jól összefogtad. S magadra eszmélve, náthásán variálod a tizennyolcadik század nagy mondását, alkalmazkodva a tizenkilencedikre: Gombolkozom, tehát fagyok. Fagyok, tehát gombolkozom. Karinthy Frigyes. A gép margójára Ahol az emberi teljesítmény bele­kapcsolódik a gép teljesítményébe, ott kezdődik a felszabadított energiá­nak az a százszázalékos formája, ami csakugyan „haladás“, realizált és en miniatűré meghódított világerő, földi csomagolásban, házi használatra. (A csillagok járása például gyorsabb, mint egy Bufatti-é: csigavér...) Az a dua­litás, ami ember és gép között nélkü­lözhetetlen, azonos a. test s a lélek dau­­litásával. Jó vezető kezében egy selej­tes gép többet tud, mint rossz vezető kezében jó gép. Tudni kell, mi az, mikor az ember „összedolgozza“ magát egy kocsival. Mikor a vezető az ideges motor minden zörejét, a kormány és a fék minden reflexét, a holt tömeg minden hajlási szögét és lehetőségét idegeiben érzi, abban a pillanatban lesz, a modern ördögszekeréből valami más, mint egyszerű közlekedési eszköz. Is­merni kell, hogyan vesz át a gép las­san szenvedélyt, fegyelmet, szándé­kokat az embertől, aki parancsol neki. Az ember minden. Ahol az emberi hiányzik, a gép gépies marad. Egy szépen megkonstruált, egysze­rű, sima, egy blockba összefogott mo­tor látása gyönyörködtet, esztétikai érzékemet legalább úgy kielégíti, mint egy olaj csendélet, körtével, almával, hallal és vaddal. Az otromba, rosszul vagy durván konstruált gép nemcsak a célszerütlenség, hanem a giccs fáj­dalmas benyomását is kelti. Nem lep­ne meg, ha néhány évtizeden belül a technika kiállításaira éppen úgy jár­nának a mükritikusok, mint ma a mű­tárlatokra. Egy hidraulikus fék, mez­telenül s kibontva, a maga fémszerüsé­­gében, egyszerű anyagiasságában, cél­tudatos kompozíciójában legalább olyan művészien hat, mint egy szor­galmas színekkel összeizzadt „Natúré Monté“. 0 Az emberi kompozíciót, magát a komponálás aktusát, végeredményben az agynak azonos girusai, a nyaknak azonos mirigyei, az ideghálózatnak azonos idegrostjai végzik, akár re­gény, akár szobor, akár gép az, amit az alkotó konstruál. Ezért, tudatosan vagy tudattalanul, ítéletünkben azo­nos igényekkel közeledünk a technika nagy konstrukciói felé, mint a mű­alkotásokhoz. A gép, a legbonyolul­tabb gép lényege sem bír el semmi ha­landzsát. Ezért utálja a technikát a „széplélek“. A széplélek, ha szétsze­dik előtte a legszellemesebb gépet, kénytelen felnyögni: „Ennyi az egész?“ Állandóan gépek között élő embe­rek terminológiája hasonlít az orvosi, pontosabban sebészorvosi terminoló­giára. Az emberi test konstrukciója annyira emlékeztet a gépre, hogy a sebészorvos kénytelen hasonlóan be­szélni róla, mint egy gépészmérnök egy olajmotorról, vagy viszont, ezt el tudjuk dönteni, ha megvizsgáljuk az azonosságot minden corpusban, mely arra van hivatva, hogy bizonyos égé­si folyamat segítségével az élet örök jelét, a mozgást realizálja. Nekem volt egy garázsmesterem, aki mindig meg­mosta a kezét, mielőtt a géphez nyúlt. Olajtól foltos sebészköpenyében, mo­sott kezekkel, felgyürt ingujjal bab­rált a beteg gépben, háta mögött álló asszisztenseinek, a garázsinasoknak, halk parancsszavakat osztogatott, mű­szereket vett át, gyorsan és precízen dolgozott, finnyás hajszálereket föl­cserélt, kitisztított, nemes belső szer­veket kiemelt s helyükre visszarakott, aztán néhány gyors mutter öltéssel visz­­szavarrta az egészet, felállt, kezet mo sott, rágyújtott egy cigarettára, né­hány megnyugtató szót intézett hoz­zám, a beteg rokonához, és assziszten­seitől övezve, a következő beteghez lépett. A széria-gépek között csodálatos „nebich“-eket találni néha . . . Nincs más szó reá, csak ez a zsargon. Éppen olyan, mint a többi, azonos anyagból, egyforma feltételek mellett készült a többivel, és mégis, mégis olyan fele­más, tehetségtelen, szegény, szomorú nebich, nem viszi az életben semmire. Gazdájának csak bosszúsága van vele. Kegyelemből és unalomból tartják. Egészséges és tehetséges rokonai szá­guldoznak körülötte, míg ő csak kul­log és nagy kínnal, végzi a dolgát. Egy fejlettebb világban ezekből lesz a virstli s egy keményebb világban le­taszították volna őket a tarpéji szik­láról. Az ember továbbadja karakterét és sorsát annak, amit csinál. Márai Sándor.

Next

/
Thumbnails
Contents