Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-10 / 10. szám - Kosáryné Réz Lola: Iskolanővér
Balerinák tréning je az amerikai Rock-Creek parkban. nekem el kell mennem. De ne sírjatok! Mert ha nem sirtok, ugy-e, szép most idebenn? — Az asztalon semmi sincs, még csak egy harisnya sem, ott írhatsz, — mondta Berti. Ilonka odahozott neki egy széket. — Mi most a konyhát takarítjuk! Vizcsurgás, edény csörgés hallatszott. Mikucs mélyen lehajtotta a fejét a papirosra és tovább irt... Lassan sötétedni kezdett. — Éhes vagyok, ■— mondta Ilonka. — Hát még én! — panaszkodott Berti. Márta kinyitotta a táskáját. A pénzét számolta meg. megint eljövök holnap. Az edényt ellimosogatni most már Mikucs is segített. Hiába akarták lebeszélni róla. Törülközőt kötött maga elé és nem engedte, hogy Márta mossa a zsíros lábasokat, illetve nem akarta engedni. De Márta kivette a kezéből. Mikor készen lettek, visszamentek a szobába. Ott feküdt Márta kalapja, kabátja. Felöltözött. Csendesen néztek. A gyerekek megígérték, hogy nem sírnak. Nem sírtak hát, csak nagyon-nagyon hallgattak. — De igazán jössz holnap? — kérdezte Ilonka, amint átölelte a nyakát. — Hogyne jönnék! Hiszen holnap tanulni fogunk. Átveszem veletek a leckét, mig a cipőtöket megvarrja a suszter. Nem maradhattok így, iskolába kell jönnötök. — Bajos ügy lesz az, — mondta komolyan Berti és hátratett kézzel megcsóválta a fejét. Az apja is éppen igy állt mellette, hátratett kézzel. Csak akkor mozdult meg, mikor Márta komolyan indulni készült. Kikisérte az ajtóhoz és még egyszer kezet csókolt. — Holnap még itthon leszek, — mondta, — de holnapután el kell mennem az irodába. Kérem, ugy-e nem hagyja el a gyerekeket? — Nem, — ígérte Márta. Másnap egész délelőtt nagyon sok dolga volt. Csak két óra tájban tudott elmenni újra. A gyerekek a függőfolyosón várták. Kékre voltak fázva. — Ugy-e, mégis itt vagy? — mondták diadalmasan. — Apuka nem akarta elhinni, hogy jössz, de mi tudtuk! A szobában újra rendetlenség volt, újra ki kellett takarítani, a konyhában két tányéron hamu volt és cigarettavég. Mikucs bűnbánóan nézett Mártára. Márta nem szólt, csak a fejét csóválta. És Mikucs megfogadta, hogy soha többé nem teszi a tányérra a hamut éis nem fog éjszaka cigarettázni, ha nem is hunyja be a szemét. Harmadnap reggel Márta, mielőtt elment volna hazulról, szórakozottan vette a kezébe-az újságot, de elpirulva tette le hamar. Vers volt az első oldalon, vers, irta Mikucs Bertalan. És ez a vers neki szólt. Hiába tett úgy, mintha nem is olvasta volna el, mégis emlékezett minden szavára s útközben, amint újra odament hozzájuk, egyre mondogatta magában: — Szerencsére ma nem lesz otthon. Nem is volt. S most, furcsa, az bántotta, hogy miért nincs otthon? Negyednap aztán megmagyarázta magának, hogy sokkal jobb igy s megfogadta, hogy ezentúl mindig olyankor megy csak el a gyerekekhez, ha az apjuk nincs otthon. Egy délben azonban az iskolában beszólt a szolga, hogy valaki keresi. Éppen kijöttek az osztályokból a gyerekeik, szépen párban. Mind köszöntötték. Ilonka és Berti rámosolyogtak.-— Apuka van itt — mondták. Csakugyan ő volt. Alig lehetett ráismerni. Most igazán olyan volt, amilyennek Márta álmodta rég. Beillett volna valami villába, börkarosszékek, régi képek közé. Akár az Operába is elmehetett volna. De nem az Operába ment, hanem idejött, az iskolába, hogy Mártával beszéljen. A rokonok azt mondták: — Hogy milyen ügyesek ezek a mai leányok! Nézzétek a kis Mártát! Iskolanővérnek ment. Miért? Hogy meghódítson magának egy költőt! Márta, az ura és a gyerekei azonban neim törődtek vele, mit mond a világ. Ök boldogok voltak.
