Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-10 / 10. szám - Egri Viktor: Floris megunta a háborut
Néhány nap előtt szörnyű briganti-tragédia játszódott le Csikágóban. Egy csempészbanda megtámadta a konkurrens banda helyiségeit, az ott lévő hét banditát falhoz állította és agyonlőtte. A későn érkező rendőrök elé már csak az a szörnyű jelent tárult, amit a fönti kép ábrázol. „A trencséni várkut regéje.“ (Scholtz Doris ipar művésznő gobeline-tervezete.) s emelte teli poharát és koccintottak. — Sose volt az elég korán, komám!... Hát idesüss, mondok eigy históriát abból a jó deikkolós időiből. Nem volt szükség rá, hogy beszédre nógassák, a szó csak úgy olvadt, mézesen a borra! és füsttel az ajkáról. Ez a história a Flóris „dekkoló“ világából pedig arról szólt, hogy egyszer ott fönt Galíciában, Kielcé'ben, egy munkásszázad — úgy mondta: árbájterkompánia — napos káplárságát osztották rá. Áll a kaszárnya udvarán két hordó mész, mintha gazdátlan volna. Három század tanyázik a laktanyában, ki a megmondhatója, kié a mész? Már pedig ez a két hordó megér vagy ötven koronát, amivel jó volna a sovány erszényt megduzzasztani. Sovány lénung, sovány az erszény. Szól az ügyeletesnek. — Ez a mész itt ni, a miénk is lehetne! — Hát lehetne! Ha igy beszél az ügyeletes, az annyi, hogy egy suba alatt vannak. Akkor hát neki a munkának, a két hordót taligára rakni és ki a kaszárnyából, tulnan az Abramovicshoz. Másnap majd megalkusznaik vele. A mészre azonban, inig igy tanakodik magával, mások is szemet vetettek. Kezdenek is cipekedni vele. — Hová viszik azt a meszet? — áll elébük a napos káplárság előjogán. — A mész a századunké, visszük a konyhához. — Ez is jó, — gondolja Flóris. — A konyha közelebb van a kapuhoz, igy csak a szállítás fele marad rá. Közben jön egy szakaszvezető. — Mit akartok azzal a mésszel? Banda, a mész az én századomé. Holnap meszelés lesz. Uj bakákat parancsol a taligához, de alig szedelőzködnek, odarohan egy őrmester. — Hé, cugszifirer, az áldóját, az az én meszem! A cugszfirer csak áll, magában azt latolgatja, hogy vaj lehet az őrmester fején is és sutba vágva a szubordinációt, kardoskodni kezd, hogy a mész bizony az ő századáé. A vitának a főhadnagy megjelenése vetett véget azzal a megjegyzéssel, hogy reggel eldöntik, kié a mész. Reggel persze a másznék hült helye volt. Este lába kelt, Flóris húzta a taligát, az ügyeletes tolta, az őrség tölténytáskás katonákat látva szélesre tárta előttük a kaput. Az ötvenes sajnos gyorsan elúszott, abban a fránya városban szemrevaló. de igen éhespénzü babája volt, igy aztán hamar pótlás után is kellett nézni. Ez a „pótlás“ egy újabb históriát jelentett. — Cifra, neve volt a főhadnagyunknak... Frájherr von Prusinszky — kezdte Flóris az emlékezést. — Volt egy vadászkutyája, csuda állat, megért öt olyan Prusinszkyt. Úgy hívtuk a Nagykutya kiskutyája ... Parancsolvasásra jött csak este s a kiskutya addig szaglászva nyargalászott szerte ... Egyszer kikötött a Prusinszky öt bakát. .. megdühödtem erre szörnyen ... ott állt a kiskutyája, igen kezes állat volt, édesgettem magamhoz addig, mig egyszer csak benn vagyunk az Abramovics fáskamrájáoan. Másnap kihirdették, hogy egy ötvenes jár annak, aki megtalálja a kutyát. És én bizony megtaláltam másnap. De előbb este kivittem a határba, jól meglhempergettem a sárban, megkentem kicsit kátránnyal és hoztam vissza a gazdájához. Megismerte igy is a csaholásáról. Flóris svungba jött. A bor megoldotta az emlékezés berozsdásodott rugóit, az előbb még nyekegve, döcögve, s álmosan járó gépezet olajozottan pörgött. — a szó hidat vert hosszú és eseménytelen békeéveken át a múltba, de mintha a nagy Ínség izei megédesedteik volna, talán a pipafüstös meleg tette és a bor, hogy az évek feledtető fátyolán át a frontvilág minden átka vagy a kurtavas, a kikötés, az egész katonaélet komiszsága adomává szelídült. Az est hőse pedig az adomázókedvü Flóris volt, aki kifogyhatatlan sorban idézgette a fortélyos szabadságszer
