Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-10 / 10. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (9)
se lesz. És most eszébe jutott ezredesétől való búcsúja, amikor a derék és kedves Pucher von Donneshof azt mondta neki: — Pajtás, megfizetted amivel lelkiismeretednek, hazádnak, királyodnak, a német császárnak' és a török szultánnak tartoztál... Akkor kesernyésen mosolygott. Frázis! Ma azonban érezte, hogy az a kedves, derék katona jogosan beszélt tartozásról. Csakugyan adósságot rótt le, noha előkelő hitelezői aligha tudtak erről. Ráeszmélt arra, hogy ez nem is fontos; nem hitelezőinknek, enneninagunknak tartozunk azzal, hogy adósságainkat kifizessük. Végső eredményében mindegy, hogy meggyőződését vagy gőgjét fizette-e meg Galíciában hagyott félkarjával, mind a kettő belefér abba, amit Pucher von Donnershof lelkiismeretnek nevezett. Megkönnyebbülve, megnyugodva, cigarettára gyújtott. De már nem tudta végigszivni. Szeme lecsukódott. Még csak annyit hallott, hogy a szomszéd szoba ajtaja nyílik. Zavaros hangtöredékek ütötték meg a fülét, a férfi valamit mondott, a nő felelt... De ez már nem érdekelte. HATODIK FEJEZET 16 — Mély álmából nehezen tápászkodott föl. Ajtaján vadul dörömböltek és Valamivics kétségbeesetten ordítozta: — Főhadnagy ur! Főhadnagy ur! A szoba sötét volt. Karmel a megszokás adta biztonsággal nyúlt a kapcsolóhoz, az árva villanykörte pislákolni kezdett. A dörömbölés ismétlődött, a kiáltozás is:- Főhadnagy ur! Tessék már kinyitni! Karmel kiugrott az ágyból és az ajtóhoz sietett. Lépéseinek a zaja úgy látszik megnyugtatta a fülelő Valamivicsot, mert abbahagyta a dörőmbölést. Ahogy az ajtó kinyílt, a nagy darab ember földultan esett be rajta. — Mi baja van? — kérdezte Karmel csodálkozva. — Nekem semmi — mondta Valamivics egy kicsit megnyugodva. — Hála Istennek, amint látom, a főhadnagy urnák sincs ... És amikor Karmel kérdőn nézett rá, egy kicsit zavarod ottan folytatta: — Ne tessék haragudni — azt hittem — attól féltem — a főhadnagy ur olyan furcsa volt ma — reggel óta a bezárt szobában! Hiába kopogtattam. Hiába szólítottam tízszer is ... Nagyot lélekzett. Karmelnak jól esett ez az aggódás: — Attól félt, hogy kárt teszek magamban? Valamivics bólintott: ' — Attól... Igaz ugyan, hogy a főhadnagy ur máskor is alszik napközben... de amikor a két lövést hallottam ... —Miféle lövést? — Eleinte azt hittem, hogy itt ebben a szobában ... de azután kiderült, hogy odaát a szomszédban... Nem tetszett hallani? Karmel a fejét rázta. Nem hallott semmit... Álmában talán valami bizonytalan csattanást? De a szomszéd szobából átsziirödő furcsa hangokat annyira megszokta már, hogy nem nagyon törődött többé velük. Sohasem gondolt arra, hogy a szomszéd szobában más is csattanhat, nemcsak csók. (Folyt, köv.) Róma kormányzója londoni látogatása alkalmával az angol fővárosnak gyönyörű bronzszobrot vitt ajándékba, mely a farkastejet szopó Romuluszt és Rémuszt ábrázolja.
