Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-03-10 / 10. szám - Heltai Jenő: Álmokháza (9)

Veszedelemben Marcus Aurelius híres római lovasszobra. A szobor egyszerűen aggkórban szenved.

A párisi téli tárlat egyik legérdekesebb műtárgya: ujfelfogása Krisztus-szobor.

találta magyarázatát ennek is. Eszébe jutott egy jelenet.

.Jóval a háború előtt, nyári délután egy körúti kávéház terasszán újságot olvasott. Nem volt semmi dolga és amikor az újságolvasást befejezte, unottan bámult ki az uccára. Azon tűnődött, hogy mivel töltse el az időt, de semmi sem jutott eszébe. Akkor megakadt a szeme egy magányos halottas kocsin, amely lustán, kényelmesen baktatott a Rákóczi-ut felé. A kocsi üvegablaka mögött szerény fekete fakoporsó feküdt, a koporsó oldalára olcsó aranybetűvel volt ráföstve a halott neve: Dr. Szebeni Virgil, élt 72 évet. Virág, koszorú nem volt se a koporsón, se a kocsin. A halottas kocsit egyetlenegy gyászruhás öreg ember követte. Peckesen lépkedő fürge kis kutyát vezetett pórázon. Karmel, aki sokszor vitte el Szebeni professzor ur lakására a német dolgozatokat, jól ismerte az embert is, a kutyát is.

Az öreg a magányos professzor inasa volt, a kutya a professzor kutyája. Ők ketten kisérték ki a temetőbe. Karmel meglepődve nézte a furcsa temetési menetet, egy pillanatig az volt az érzése, hogy föl kell ugrania és csatlakoznia kell hozzájuk, ez igy illik, hiszen a professzor szerette és jó volt hozzá. Furcsálta is, hogy egyetlen egy növendéke se kiséri ki, de azután eszébe jutott, hogy a professzor régóta nem tanit már, nyugdíjba ment. Azután a fizetőt kereste, de az valahol a kávéház túlsó végében számolt. Mire előkerült, a menet eltűnt már. Utána szaladjon?

Nem szaladt utána és most már tudta, hogy itt vétette el a dolgot. Ezért hallja dr. Szebeni Virgil szemrehányásait. Olyan egyszerű, olyan világos minden! Holnap kimegy a temetőbe, virágot visz Szebeni professzor sírjára, bocsánatot kér tőle és soha többé nem fogja hallani a hangját.

Úgy van, ezt kell tennie az embernek, ha nyugodtan akar élni. Jóvá kell tennie mindazt, amit vétett. Nemcsak azt, amire lelkiismerete figyelmezteti, azt is, ami fölismeretlenül szunnyad még a lélek mélységeiben, körülvéve a szépítés mázával, az enyhítő körülmények bástyáival. Nem nagy bűnök ezek, kis vétkek csak, amelyekbe hanyagságunk, lustaságunk, önzésünk csalogat be minket. Mégsem hagynak békén! Nem megyünk el egy temetésre, amelyre illett volna elmennünk; nem segítünk föl egy vakot a villamosra ... hány ilyen kis mulasztás emlékét sülyeisztjük el tudatunk legmélyére, mint zsákba varrt halottakat a tenger fenekére! Egy vihar aztán napvilágra korbácsolja, partra veti őket, akkor megrémülünk tőlük, úgy elváltoztak, fölpuffadtak, úgy teleitták magukat a bosszuállás mérgével. Mindnyájunkat megtépáz egyszer ez a vihar, mindnyájunknak üt egyszer az a végzetes óra, amely irgalmatlanul számonkéri cselekedeteinket.

Igen, el kell intézni mindent, ki kell fizetni a lélek és a test minden adósságát. Nem szabad addig cipelni a terhet, amig az ember összeroskad alatta. A lelket meg kell szabadítani attól, ami ránehezedik, hogy könnyen szállhasson el. Meg kell beszélni a dolgot a vakemberrel. A bűbájos porcellánasszonyról meg is feledkezett már, pedig azzal is van valami. Csak tudná mi? Végére jár annak is; talán ma is ott áll még Iczky grófné vitrinjében, porcellán a ruhája, porcellán a cipőcskéje is... hogyan is feledkezhetett meg róla? Megkeresi Nusit, megkeresi Zsófikát, kiengeszteli azokat, akik ellen vétett. Sok dolga lesz. Annál jobb; úgy sincs dolga. De adóssága