Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-03 / 9. szám - Moly Tamás: Egy varieté-szám
Egy varieté-szám Elbeszélés — Irta: Moly Tamás — Sohasem volt jó véleményem a tömeg bölcsességéről, — szólt bele egy kedves öreg ur a társalgásba, melynek tárgya elfajult annyira, hogy most már azon futtatták az elméjüket a társaság tagjai, vájjon igazi művészet tud-e hatni úgy, hogy föltétlenül diadalmaskodik a tömeg ízlésén; — sem pedig a tömeg hozzáértéséről. Ami addig csak föltevés volt bennem, azt megállapítássá érlelte a következő eset. Talán tizenöt éve Londoniban jártam s egy este elszórakoztam valamelyik nagy varietében. Az efajta színpad tarka-barka műsora érdekeit, mert érdeklődéssel néztem az emberi lelemény, meglepő kitalálóképesség, megböb'bentő ügyesség, kitartó, szívós munkának változatos eredményeit. Gyönyörködtem abban, hogy az ember mi mindent tud kitalálni és hogyan valóisitja meg ötleteit, látszatra könnyedén, mondhatni tökéletességgel. Annál inkább élveztem az efajta mutatványokat, mert értékelni tudom a fegyelmezett munkát, mely ezt megelőzte. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nehéz az, amit ezek a furcsa emberek ajkukra fagyott mosollyal bemutatnak. A műsor kitűnő volt. Nem tudom már, hogy mi mindent láttam, de nem felejtem el soha egyik szenzációs számát, mely a műsoron „Spon and John“ elnevezéssel szerepelt. Talán meg tudom értetni magamat, hogy ez miért történt velem. Amikor ez a szám került sorra s felgördült a függöny, a színpadon ott volt a számtalanszor látott erdődíszlet, mely nem fontos és nincsen jelentősége. Elől egy jókora ketrec állt s a ketrecben egy jól kifejlett ember-majom nyugtalankodott. A majom kifogástalanul frakkban volt, a lábán lakktopán, a nyakán gallér, fekete nyakkendő, az ingében arany gomb csillogott. Izgett-mozgott és türelmetlen érdeklődéssel vette szemügyre a közönséget. Izgatott, ingerült majom hatását tette. Ott volt egyedül a szinpadop a ketrecében, talán egy fél percig. Ekkor kisieett a színpadra, a színpad elejére egy frakkos ur. A középtermetűnél valamivel kisebb; a haja sűrű, hosszú s valahogy müvészdrizurásan, vöröses szőkén díszítette a fejét; az arcát tömött, hegyesre nyírt szakáll s ugyanilyen bajusz lepte el. Egy inas jelent meg mögötte s egy táblát ,félméteres' nagysziöga lakú deszkát, melyet állvány tartott, helyezett melléje. A vörösesszöke frakkos ur meghajtotta magát; azután feltörte a kabátja mindkét ujját s az ingét is, úgy, hogy az alsó karja csupasz volt. Erre odamutatta a közönségnek a tenyerét s a keze hátát, annak bizonyságául, hogy nem rejtegeti ott semmit. Most kinyújtotta a jobb karját úgy, hogy profilban állt a nézők előtt s a karja párhuzamosan volt a rivalda peremével. Újra megforgatta a kezét s láttuk, hogy nem rejteget semmit. Erre mozgatni kezdte hosszú vékony ujjait s egyszerre csak feltűnt az ujjal közöt egy piros golyó; akkora, mint a biliiá rd-golyó. Meglepő volt, ez honnan ke,,Talán, tizenöt ýve Londonban jártam.“. (Hofbauer Imre rajza Moly Tamás elbeszéléséhez.)
