Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-03-03 / 9. szám - Heltai Jenő: Álmokháza
Mind határozottabban hallja, mind közelebbről... nem emlék többé, valóság... mi ez? Ki jár itt? Szive ismeretlen és mégis jól ismert veszedelemtől való ideges rémületben elszorult; ijedten nyitotta ki a szemét, úgy ahogy kórházi ágyán annyiszor, álmából fölriadva. Kiáltani akart, de nem tudott... A kavicsos utón egy ember közeledett feléje. Szélesvállu, zömök, alacsony ember, már nem fiatal, de erős és egészséges. Csupasz arca a micisipka ellenzője alatt ráncos és szürke volt, mint az elefánt bőre. Szemét fekete pápaszem takarta. A kerek üveg olyan sötéten és élettele,nül meredt a semmibe, mint kopott eresz alól két szomszédos fecskefészek, amelynek lakói elköltöztek már. Kezében nehéz fekete vasbotot tartott, védekezőn, tapogatózva nyújtotta ki, mint valami csápot. Az kopogott olyan furcsán, amikor egy-egy kavicsba ütődött. Ahogy közelebb jött, a gyerekek egy pillanatra elnémultak és abbahagyták a játékot. Félénken, megilletődötten álltak félre a vak ember utjából. Karmel görcsösen belekapaszkodott a pad szélébe, nehezen lélekzett. Megbüvölten meredt a vakra; látatlanban megismerte, már akkor, amikor félelmetes vasbotjának a kopogását hallotta még csak. Ugyanezt a kopogást hallotta a galiciai kórház lázas álmaiban; ez a vak volt az, aki minden éjjel fölkereste, ágyára ült és kegyetlenül vigyorogva döfködte szöges botjával. Megint itt van, nem álom többé, valóság, élet. Óvatosan és mégis fürgén lépkedve, elhárithatatlanul közeledik a pádhoz, ahhoz, amelyen ő ül. Tudja, hol áll ez a pad, itt szokott üldögélni, a gyerekek ismerik már. Vagy ma jött ide először, csak azért, mert ő is itt van? Miatta jött, érte jött? Rátalált? És most elölről kezdődik mindaz, ami mögötte volt már? Ki ez a vak és mit akar tőle? Miért üldözi? Hiszen nem vétett neki! Hát már az állatkertbe se szabad mennie? A vak két lépésnyire volt csak tőle. Jól látta csontos, csupasz arcát, hangtalanul mozgó száját... alighanem lépéseit számlálgatja. Itt, a cél előtt meglassította lépteit, kinyújtotta kezét, ujjai mozogni kezdtek. Karínéinak az volt az érzése, hogy ezek a gyanúsan fészkelő dő ujjak elkerülhetetlenül lecsapnak rá, torkon ragadják és fojtogatni kezdik. Minden erejét összeszedve fölugrott és elmenekült a vak elől. Egy pár sietős lépés után futni kezdett az elhagyott utón, a kijárást kereste, eltévesztette az utat és egy mellékösvényen megint visszakanyarodott a pádhoz. Rémülten állt meg, szive vadul ugrándozott mellében, a gyerekek csodálkozva és egy kicsit ijedten néztek rá. De a vak nem vette észre. Botjára támaszkodva, mozdulatlanul, nyugodtan ült a pádon. Karmel nagyot lélekzett. Egy kicsit lehiggadt. Röstelte oktalan gyávaságát, alaptalan rémüldözését. Véletlen volt csak, hogy a vak ugyanazt a padot választotta... Véletlen? Ilyen véletlen nincs. Igen, ha más vak lett volna! De igy! Messziről figyelmesen nézte ... hátha mégis csak téved ...? Nem, nem! Ez járt nála a galiciai kórházban. Utána jött az állatkertbe is, holnap talán már a garniban találkozik vele, ott kopogtat be hozzá, látni fogja holnapután is, mindennap ... föltámad újra a múlt minden szörnyűsége most már nem is álmaiban, hanem a megfogható valóságban. Miért? Miért? És lehet-e ez elől menekülni? Megfordult, elgondolkozva, lassan a kijárat felé indult. Agyában megint megmozdult a hangyaboly, megint hallotta a furcsa zúgást és dr. Szebeni Virgil érdes hangját: — Karmel, már megint nem figyelsz! Pedig dr. Szebeni Virgilnek ezúttal nem volt igaza. Karmel nagyon is figyelt. Mialatt a kijárat felé iparkodott, azon tűnődött, lehet-e egy sohasem látott valakit ennyire élőn megálmodni? Pontosan annak látni, aki a valóságban, micisapkájától le vasbotjának a szöges vé-Michalko János, akinek nagy port felvert ügyével március 6-án kezd foglalkozni a brünni legfelsőbb bíróság. A fénykép Michalko kassai tartózkodása idejében készült. (Győry és Boross felvétele, Kassa.) .,Gondolkodó“ majom a kairói állatkertben,
