Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-06 / 1. szám - Az Egyház és a divat - Ez Amerika? - Shermann, az uj tánccsillag - Megfejtették Mona Liza titokzatos mosolyát

gyémántot azután az egyik ütközetben elvesztette. Egy parasztember találta meg, aki azt hitte, hogy üvegdarabot talált és a drága gyémánt, — a hagyó mány szerint — mindenféle kalandos utón került ismét királyi kézbe.

Minden idők legpompásabb drágaságai közé tartozik az a rózsanyakék, amelyet Mária Terézia az anyósától kapott nászajándékul. Ez is Erzsébet királynéé volt. Az övé volt még egy 266 karátos brilliáns melldisz, egy 330 karátos brilliáns karkötő-garnitúra, egy drágagyöngygarnitura, amelyek közül az egyikben 114 nagy gyöngy volt, a csatijában pedig 30 karátos úgynevezett bádeni brilliáns ragyogott. Volt még a többi közt egy teljes ékszergarniturája a legválogatottabb smaragdokból és egy másik a legpompásabb rubinokból. Smaragdok és rubinok, brilliánsokkal együtt alkották azt a csattot is, amely magyar díszruhájának kalpagján a darutollat fogta össze és éppen ezért volt piros-fehér-zöld színű. Megemlítendő még egy brilliáns diadém is, amelyben a több mint 44 karátos frankfurti gyémánt volt. A királynéé volt még egy 86 pompás gyöngyből összeállított nyakék is. Egyik Wallis grófné smaragddal, zafírral, rubinnal és briliánssal dúsan kirakott gyönyörű legyezőt ajándékozott a királynénak, aki azonban ezt a legyezőt soha nem használta, hanem megőrzés végett a kincseskamrának adta át.

E pompás ékszer egy részét Károly király magával vitte száműzetésébe és később, szorult anyagi helyzetében eladta. Ma kinek a birtokában van, senki nem tudja. Leeht, hogy valami amerikai gyűjtő gyönyörködik benne vagy talán valamelyik arisztokrata család vitrinjében húzódik meg, de az is lehet, hogy egy pöffeszkedő, a háborús időkben meggazdagodott milliárdos feleségének a nyakán pompázik.

fiz Egyház és a dioat

Olaszországból érkező lapjelentések szerint a pápa e napokban ötvenezer aláírásai ellátott tiltakozó memorandumot kapott, melyben a hívők elkeseredett szavakkal kelnek ki a mai női divat erkölcstelensége ellen. Ezzel kapcsolatban Jean Lecog, ismert párisi publicista cikket irt, melyben elmondja, hogy az egyház és a divat harca nem uj keletű, nemcsak a huszadik század tidzó divatja hívta ki a szentszék dorgálását, hanem a krinolin, a görögös tunika, mélyen dekoltált blúzok s legfőképpen az úgynevezett nadrágszoknya korszakában is kikelt a papság a női ruházkodás túlkapásai ellen. Egész sereg prédikátor szónokolt mindenkor a liypermodern öltözők ellen. A tizennyolcadik században a híres párisi Saint-Sulpice templomban egy szerzetes minden vasárnap a divat és erkölcs összeütközéseiről beszélt ájtatos hallgatónőinek. Ez a prédikátor, névszerint Bridaine, igen jó szónoki képességekkel volt megáldva s nem átalta a szinigizat megmondani a divatnak minden föltétel nélkül hódoló hölgyeknek. „Hangja mennydörgéshez hasonlított s szeme fénylő villámokat szórt“ mondja erről a szerzetesről az egykorú krónika. A templom látogatónői lesütött szemmel hallgatták a pap dorgáló intel meit s úgy látszott, hogy amint hazaérnek, rögtön tűzbe vetik selyemruháikat. Bridaine azonban okos taktikus volt, aki nem követelt mindent egyszerre. Az ő felháborodása főleg az úgynevezett „paniers a la Montespan“-ra vonatkozott, bársonypárnácskákra, melyekkel az akkori hölgyek csípőiket kendőzték szélesebbre, tekintve, hogy ez időben az erős csípőnek nagy varázsa volt a férfivilágban. Ezek a párnák az egyház tiltakozása dacára még sokáig igen népszerűek voltak. A vallás harca a divat túlkapásai ellen minden korban megismétlődik. A mostani pápa, akiről tudjuk, hogy kiváló ismerője az elmúlt évszáadok történelmének, a múlt tanulságai alapján nem lép sohasem radikális harcba a divat ellen, mely gyakran egészséges és esztétikus újításokat is hoz, csak ott akarja a hölgyek ruházkodását kissé korrigálni, ahol az már valóban a jóerkölcsökbe üt-Ez Amerika?

Most tért vissza amerikai hangversenyturnéjáról Eduard Lichtmann zongoraművész, aki közel egy esztendeig tartózkodott az Uj Világban. Százhúsz városban adott hangversenyt és a hangversenyein nagy sikert aratott, de soha komoly zenei müvekkel. A fiatal zongoraművész a következőket mondotta élményeiről: A modern zenéről fogalmuk sincs az embereknek Amerikában és egészen tévesek azok a hírek, amelyek az európai sajtót bejárták. Amerika legmodernebb zenésze ma még Grieg és Rudolf Reuter. Amerika legnagyobb zongoraművészei, ha modern estélyt adnak, Grieget játszók. Egyáltalában alig van komoly zenei élet és igen sok csalódás várija azokat, akik nagy várakozással indulnak Amerikába. Az amerikai közönség szereti a furcsa pózokat és még a legkomolyabb muzsikusoktól is megköveteli legalább is a hajborzolást s az ehhez hasonló gesztusokat, amelyekről Európában régen leszoktak. A legtöbb nagy amerikai siker közelről egészen más megvilágításba jut, mint az újságokból. Igazi sikere csak Paderewszlkynek volt, s ez érthető is, mert az amerikaiaknak tetszett, hogy Lengyelország elnöke zongoraművész. Paderowszky egyébként jelenleg filméi és igy még nagyobb lesz a népszerűsége, ha újra megjelenik a hangverseny-dobogón.

Shermann. az uj tánccsillag

Berlinnek .Josephine Baker után uj attrakciója akadt Hal Sherman nevű groteszk-táncos személyében, aki Amerikából jött át Európába táncolni. Sherman mégse amerikánus. Szülei, nagyszülei bizonyára Galícia vagy Oroszország valamely falucskájából vándoroltak ki az újvilágba. Sherman fiatal ember még, kis Menjou-bajuszt visel, szemeiből komoly, melankolikus tekintet jön elő. Magánéletében feltűnően elegáns, de ez az elegancia nem valódi, csak a fénylő, szomorú szemek valódiak. Ez az ember is a világ kimeríthetetlen artista - rezervoárjából, Bronxból, Newyork zsidónegyedéből került ki. Ezer és ezer tehetséges fiatalember, fajuk ezer erényének és hibájának birtokában, lebzsel itt a szegényes városrészben, ahol a hatalmas amerikai konfekciósipar munkásbrigádjai laknak, éhes gyomorral, a kontinens nagy jeligéjével ajkukon: „pénzt csinálni.“ Ossip Dymov, a híres orosz iró drámát irt ezekről az emberekről, a dráma fiatal amerikai zsidók álomkergető életéről szól s cime: „Bronx-Express“. Ebben a negyedben laktak azok is, akiknek palotái ma ott díszelegnek az 5. avenuen, a világ legtöbb pénzt reprezentáló uccájában, és itt laktak sokan a különböző szociális forradalmak áldozatai közül is. Itt szervezték meg az első jazz-zenekarokat. A szinpad és film hírességei közül sokan származtak el innen. Itt élt Sophie Tukker, az egyetlen valóban zseniális chansonénekesnö, aki gramofonlemezeken át hódította meg az emberiséget. És itt keletkeznek azok az „eddig még nem látott szenzációk“, haláltmegvető artistamutatványok, melyek azután bejárják az egész világot. Nyomor és fényűzés, őrültség és határtalan tehetség, lendület és ösztön zavaros káoszából kerül ki az a sok művészet, melyet Bronx már produkált. Innen került ki Half Sherman is, aki most Berlinben arat óriási sikereket s az impresszáriók már fényes feltételű világturnét ajánlanak fel neki.

Megfejtették Mona Liza titokzatos mosolyát

Esztétikusok és művészettörténészek könytárakat írtak össze Leonardo da Vinci „Mona Lizá“-jának titokzatos mosolyáról. Az egyik esztétikus igy magyarázta ezt a mosolyt, a másik úgy, a harmadik meg amúgy. „Egész világokat“ disputáltak bele ebbe a bűbájos mosolyba és az egyik legenda a másik után keletkezett. Egy athéni mükritikus mostanában állítólag uj dokumentumokat talált és ezek alapján fejtette meg a rejtélyt.

— Ismeretes, — magyarázza ez a mükritikus, — hogy Luisa Gerardini, a Mona Liza eredetije, egy gazdag nápolyi nemes ember egyetlen leánya volt. Ez a nemes ember igen fösvény volt és nem akart hozományt adni a leányának. így történt, hogy Luisa, noha világszépség hírében állott, nem tudott férjhez menni. Ekkor a leány elhatározta, hogy minden áron férjhez megy. Férjhez is ment Francesco dél Giocondo mészároshoz és tímárhoz. Ez a mesterember nem reflektált hozományra.

— Lehetséges, hogy Giocondo mészáros, — írja a mükritikus — halálosan szerelmes volt Luisába. De hogy Luisa szerette volna ezt az 57 éves, csúnya, kopasz, görbeorru, rosszmodoru és mindig rossz szagu öreg embert, — igen valószínűtlen. Leonardo da Vinci hátrahagyott leveleiből tudjuk, hogy a Gioccondo-ház mindig büzlött. Minden szobájában olyan kellemetlen szag terjengett, hogy a belépőt fojtogatta. Da Vinci négy évvel a házasság után ismerkedett meg Luisával.

— Semmi kétség nincs afelől, — mondja a mükritikus — hogy a pármai herceg kollekciójának katalógusában még