Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-01-06 / 1. szám - Irodalom, művészet, zene • Schöfflin Aladár: Heltai Jenőről - (vd.): Az ujság hőskora

egy Muüa Lizáról vau szó, csakhogy ez mezítelenül van ábrázolva. Bizonyos tehát, hogy da Vinci és a mészáros felesége igen közel álltak egymáshoz. A bizalmas viszony folytatására találta ki a művész azt az ürügyet, hogy mégegyszer lefesse Mona Lizát, ezúttal felöltözve. Ezt a képet a férj lakásán festegette és éppen azért nem fejezte be gyorsan, mert ürügyet akart találni, hogy mindig meglátogathassa szerelmét. Ismeretes, hogy négy esztendeig készült ez a kép. De nem azért, mintha Isten tudja, milyen művésziesen ki akarta volna dolgozni da Vinci ezt a képet, hiszen négy hét alatt is megfestett ilyen képet. A szerelmével akart együttlenni, ezért pepecselt annyi ideig a Mona Lizán. A Mona Liza titokzatos mosolya tehát semmi egyéb, mint a da Vincival való összemosolygás a férj felszarvazásán.

— Igen valószinü, hogy a mészáros sejtett valamit és ezért nem is akarta kifizetni a képet. Leonardo magával vitte, sőt még amikor Franciaországba utazott, akkor sem tudott tőle megválni. 1. Ferenc francia királynak 12.000 fontért adta el, de — nem szállította. Még ekkor sem tudott tőle megválni. I. Ferencnek igen szigorúan kellett fellépni, hogy végül megkapja a képet.

Művészi körökben azt hiszik, hogy az athéni mükritikus felfogása helyes.

irodalom, művészet, zene

Heltai Jenőről

A Képes Hét olvasója, ha majd olvasni fogja Heltai Jenő uj regényét a legközelebbi számban, meg fog lepődni. Uj, más Heltait talál benne, mint akit megszokott. És amint jól beleolvasta magát a regénybe, hamar rá fog jönni, hogy most végre meglátta kedves írója igazi arcát, azt, amit eddig jónak látott elrejteni a nyilvánosság elől.

Mindenkinek van ilyen belső arca, amelyet szeret eltakarni mindenféle maszkok alá s csak ritkán, nagy felindulásokkor mutat meg az embereknek. Az élet, az emberekkel való érintkezés, sőt bizonyos szemérem-érzés is rákényszerit bennünket, hogy többé-kevésbé szerepbe helyezkedve álljunk a világ elé s ne mutogassuk azt, ami lényünknek legbensőbb magva. A költő is, bármennyire közvetlen és őszinte, többnyire eltakarózik és csak úgy mutatja meg magát, hogy a szavai mögül következtetni lehessen igazi valójára, de csupaszon ne lehessen látni. Éppen ez a takarózás adja meg a költészet igazi varázsát: érzem a vers mögött az embert, de meg kell keresnem, ha látni akarom.

Aki felismerte Heltait, a költőt müveiből, az mindig érezte, hogy a versek, regények, színdarabok felszíne alatt van valami, ami nagyobb mélységekbe mutat, amit a költő csak sejttet, de nem mutat meg, ami olyan, mint a viz fodrozódó, napfénytől csillogó felülete alatt rejtett sötét mélység. Hát igen, Heltai a vidám és elegáns sanszonok költője, aki jókedvvel énekelte a múló pillanat örömét, finom művészettel hangolta össze a magyar népdal és a párisi chanson hangját, könnyű szerelmekről, tavaszi örömről dalolt nekünk a könnyüvérüség ritmusaival, de botfülü vagy, ha nem éreztél ezek alatt a habkönnyű, játékos versek alatt valami mást, mélyebbet, sötétebbet, valami alsó áramlást, — ha nem érezted azt, hogy aki ezeket a graciózus dalokat mondja, az tulajdonképpen szomorú ember, aki könnyed derültségével, érzéki örömének lüktető ritmusával eltakarja azt a szomorúságot, mellyel nem akar szembenézni és nem akarja, hogy szembenézzenek vele. És ha még oly botfülü vagy is, a Heltai-versek olvasása közben egyszerre csak eléd dobbant néhány dal, amelyekben a költő az elfutó fiatalság után sóhajt — és ezekben a kis dalokban okvetlen megérezted, hogy ebben a látszólag semmit tulkomolyan nem vevő költőben van valami fájó kételkedés az élet értékében. S ha ennek a megismerésnek a világításában mondod el újra azokat a chansonokat, akkor megérthetted, hogy ezek mindegyike egyegy finoman bánatos kézlegyintés: minek? nem érdemes ...

Aztán olvastál Heltaitól novellákat, regényeket, láttál színdarabokat. Csupa vidám, mulatós, az életet könnyedén vevő embereket láttál bennük, kedvesen felületes alakokat, vidáman nyomorgó bohémeket, könnyüvérü kis nőcskéket, a nyárral együtt támadó és elmúló szerelmeket. Mulattál rajtuk és belül érezted, milyen kedves ez a nagyképüségnélküli világ, ez a minden polgári skrupuluson tulemelkedő életforma, de valahogy úgy voltál vele, mint némely legfinomabb fajtájú francia pezsgővel. Érezted édességét, pezsgését, nemes alkoholtartalmát, de egy finom iz emléke maradt szádban, amelyről rájöttél, hogy ez a pezsgő akármilyen édes és akárhogy habzik, tulajdonképpen keserű. Csak el van rejtve a keserűsége a cukor, alkohol, szénsav alá. Ez a keserűség, amely titkolja magát, — ez a Heltai igazi hangja. Észrevetted, hogy az ő írásaiban milyen nagy formák a nagy dolgok és a kicsi dolgok? Észrevetted, hogy a kicsi dolgok csak arra valók, hogy megmutassák, milyen kicsinyek azok a dolgok, melyeket nagyoknak tartanak az emberek? Hogy menynyire relatív minden a Heltai világában, az emberek erkölcse, a hagyományos meggyőződések, a világ egész rendje. Ha nem vetted észre, ha csak a mulattató, könnyű olvasmányt láttad ezekben az írásokban, akkor rosszul jártál, mert elmulasztottad azt, ami a fődolog, amiért legnagyobb gyönyörrel olvasódnak ezek az írások. Ha észrevetted, akkor megtudtál egy titkot, amelyet a költő rád bízott. Megtudtad, hogy ez a graciózus, vidám és könnyüvérü iró született szkeptikus, aki nem lát abszolút értéket a világban s nem bizonyos benne, hogy legnagyobb értékünk, az élet, valódi érték-e és bizonyos benne, hogy a mi után az emberek szaladgálnak, pénz, szerelem, dicsőség, hatalom, egyáltalán nem valódi értékek. E miatt a megismerés miatt fáj a szive s a humora könnyeken szikrázó napfény.

Most, az uj regényben — meg fogják látni — kitakarózik Heltai és megmutatja rejtett, igazi arcát. És meg fogják látni, ez az arc szebb és érdekesebb, mélyebb a tekintete, kifejezőbbek a vouá sai. Amit pedig a poharunkba tölt, a legnemesebb, a legfinomabb ital a vilá gon — keserű pezsgő.

Schöpflin Aladár.

fíz újság hőskora

Az újság ma már nemcsak nélkülözhetetlen faktora a sokrétű modern életnek, de a leghatalmasabb iparágak egyike is, mely különböző formában millió és millió embert foglalkoztat. Néhány kedves és igen eredeti adatot közöl most egy lissaboni lap, a „Novedades“ az újság küzdelmes élőidéjéből. íme:

1831-től 1833-ig egy fura lap jelent meg Párisban, a cime „Politikai zsebkendő“ volt. Joggal viselte ezt a nevet, mert nem papírra, hanem vászonra volt nyomva. A francia állam akkoriban ugyanis igen magas illetékkel adóztatta meg az újságpapírt s egy agyafúrt eszü kiadó igy akart a hatóságokon kifogni. Véletlenül sikerült neki egy tekintélyes vászonraktárt potom pénzen megvásárolni; igy újságját jóval olcsóbban árusíthatta, mint amennyibe akkortájt a lapok kerültek. És ez a zsurnál nemcsak olcsóbb volt a többinél, de az az előnye is megvolt, hogy olvasás után nyugodtan zsebkendőnek lehetett használni. Az olvasóközönség körében főleg a tavaszi és őszi náthaszezón alatt hihetetlen népszerűséget ért el az uj lap. A helyzet az volt, hogy egy tucat „politikai zsebkendő“ lényegesen kevesebbe került, mint egy tucat közönséges, politikamentes orrtörlörongy. Az első szám 1831 novemberében jelent meg, lucskos, esős időjárás közepette s igy mindjárt a start igen szerencsés volt. A nyári hónapok alatt igen megtizedelődtek ugyan „A politikai zsebkendő“ olvasói, de a hideg beálltával újra fellendült az üzlet. A lap tulajdonosa végül is belátta, hogy öltete mégsem oly jövedelmező, mint remélte és ezért 1833-ban beszüntette az újság megjelenését, melyből immár csak tizennégy példány van meg gyűjtők kezében. „A politikai zsebkendő“ egy példányát különben a párisi ujságmuzeumban őrzik.

Egy másik, szintén francia lap „Vizitündérnek“ nevezte magát, minthogy egy egész vékony, átlátszó gummiréteggel volt bevonva, úgyhogy a lapot a fürdőkádban vagy a tengerben is nyugodtan lehetett olvasni.

Hihetetlenül „praktikus“ újítást vezetett be egy „La Lampara“ (A lámpa) című spanyol hírlap. Ennél a nyomdafestéket foszforral keverték, aminek következtében betűi a sötétben is láthatók voltak.

Az összes újságok közt mégis a „Grumbacher Anzeiger“ címűnek jutott a legszokatlanabb sors osztályrészéül; azért kellett megszűnnie, mert túlsók olvasója volt. Mintegy hetven évvel ezelőtt jelent meg ez az újság Grumbachban, egy csendes kis thüringiai városkában. Christian Spindler nevű tanító volt a kiadója és szerkesztője a lapnak, sőt mi több, ő maga irta az Anzeiger összes — tizenöt — példányát. Grumbach egészen mélyen bele van ékelve a thüringiai hegyek közé s minthogy a skit akkor még nem ismerték, lakói télviz idején teljesen el voltak vágva a külvilágtól. A hosz-