Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-02-24 / 8. szám - Dekobra, Maurice: Farsangi história

farsangi história

Orta : SHlauiice 'Dekobra

Nina elment a bálba. Az én autómban suhant át a ködös fasoron, rózsaszínű és arany brokátba bujtatva és púderes parókával, mint egy márkinő. Ezen az estén torkig voltam a nagyvilági élettel. A tenger beszédét hallgatni, ezét- az öreg fecsegőét, akinek habjai fáradhatatlanul odaverődtek a parti sziklához. Egyedül vagyok a Palacehotel dohányzószobájában. Lent az ablak alatt a Földközi tenger. Társalgunk egymással. A tenger beszél s én hallgatom. Mimózák haldokolnak a kristályvázákban. Odább, nem meszsze innen egy bárvendég álmodik leírhatatlan izü cocktailokról a szívó-szalmák paradicsomában. Nina a bálban van. Éjfél után egy órakor fog hazajönni. Szinte látom őt cigarettázni füstfellegeiben. Gyönyörű arca, isteni szája, mely az izgató szépségflastromf eleit nevet, áttör a kékes füstfelhőkön.

Tizenkétóra tiz perc. Fölmegyek a szobánkba. Az éjszaka langyos és csillagokkal ékes. Itt hever Nina selyemköpenye a karosszékben .Nincs itt a drága nő, de én mégis úgy érzem, mintha jelen volna. A parfömje visszaidézi öt. Az erkélyen fogom megvárni. No, nézd csak. A szomszédnőnk is itt van és álmodik a csillagok alatt, ö az, Beadkine asszony, ábrándos szemű, magányos orosz nő, kivel néhány banális szót váltottunk néha az étteremben vagy a kaszinóban. Hátradől hintaszékében és hosszú, kukoricaszinti cigarettát szív. A kezével int és üdvözöl. Én viszonzom.

— Talán a világ végéről elmélkedik? — kérdezi.

Boros László, a kassai AC kiváló vívója, aki a kassai és a prágai versenyeken nagyszerűen szerepelt.

A Zakopanéi ski-világbajnokság küzdelmei. Norvégia reprezentáns legénysége, amely a legtöbb dijat nyerte.

— Nem. Gondolataim nem szállnak oly messzire, csupán a fehér szekfü báljáig.

— Ah, persze ... a barátnője elment a bálba.

— Úgy van. Ön tud róla?

— Tudok.

Az orosz asszony különös arcát csak a szobából ideáradó villanyfény világítja meg. Szemöldökei gunyo ,an m egvonagl o tt ak.

— Ön mindenről kitünően értesül, madame Beadkine!

— Miért is ne?

— Távolbalátó? Jósnő? Nina árnyékát is látja tán e pillanatban a világegyetemben csábitója oldalán, aki el fogja tőlem rabolni?

— Ön nem is tudja, mennyire igaza van!

Ez a csevegés szórakoztat. Minthogy szomszédnőnk tréfál, én is folytatom e hangnemet.

— Egy magas, erős tenniszbajnok, ugyebár, aki bankár. ha dolgozik és költő, ha unatkozik?

— Ez igen különös, barátom!

— Bolondság, nevessünk rajta.

— Az a különös, hogy ön igazságokat mond, anélkül, hogy sejtelme is volna róluk.

Madame Beadkine hangjának színezete úgy hat rám, mintha hideg vízcsepp esett volna a hátamra. Kényszeredetten nevetek.

— Ön művésze a bosszantásnak, asszonyom.

— Én nem bosszantani akarom. S ha esetleg idefáradna. mutatnék önnek valamit, ami bizonyára nem hagyná hidegen.

Mit feleljek? Mit tegyek? A kisértés igen nagy. Hátha tényleg tud valamit róla... Mégis! Tudom akarom, hogy állunk.

— Ha megengedi, átmegyek az ön erkélyére.

— Fölkérem erre, kedvesem.

Tehát a szomszédos szobában vagyok; ámbraillat száll a levegőben. Madame Beadkine mosolyogva néz rám. Türelmetlenségem, ugylátszik, nagyon mulattatja. Kinyitja lila bőrtáskáját és csak ennyit mond:

— Nem csak arról tudtam, hogy barátnője a bálban van, de azt is megmutatom mindjárt önnek, miért volt neki oly fontos elmenni rá. Ebben nem is fog kételkedni, ha ezt a levélkét átolvassa.

Izgatottan ragadom kezéből a levelet, mely ceruzával van írva s a következő szövege van:

„Drágaságom,

rendezd úgy a dolgaidat, hogy ma este ottlehess a fehér szekfü bálján. Sürgősen beszélnem kell ve-