Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-17 / 7. szám - Fröschel, Georg: A hatalom kulcsa
A Rozsnyói Sport Club jelmezestélye: Urbach Ily első dijat nyert jelmeze. Willy Schweida, a prágai német zenekonzervatórium tanára, a neves hegedil^üvész, aki tavasszal Szlovenszkó néhány varoséban fog hangversenyezni. Egy beregszászi álarcosbálról. Dr. Kroó Sándorné tartomány gyűl. képv. neje. R hafalom kulcsa Regény — Irta Georg Fröschel (5) — Noshát, — szólt Jadwiga, — Trenzin ur úgy sincs még itt. Elég ideje van beszélni. Nem volt bizonyos, hogy e felszólítás nem tartalmazott-e egy jó adag gúnyt, de Willovsky csak a bátorítást vélte hallani. — Csak azt akartam megmondani magának, hogy ma, amikor csaknem egy esztendő óta napi vendég vagyok kedves szülei házában s miután gondosan megfigyeltem és megvizsgáltam érzelmeimet, be kell vallanom... Willovsky megakadt s kissé elszégyelte magát diákos szavai miatt. — Nos? — Jadwiga felhúzta szemöldökeit.-— ... hogy szeretem magát, — folytatta a magántanár zavartan mondanivalóját. Jadwiga mosolygott s merően, de nyugodtan nézett a férfi szemei közé. — Rendben van. Mit akar ezzel mondani? Willovsky zavara dühhé változott. Ez a leány, aki alapjában véve csúnya, oly egykedvűen állt ott, mintha hozzá volna szokva, hogy naponta tucatszámra hallgasson meg szerelmi vallomásokat. Miért nem pirult el? — Ezzel azt akartam mondani, illetve — javította ki magát, — azt akarom kérdezni, viszonozni tudja-e szerelmemet? — De miért? — kérdezte a leány, anélkül, hogy levette volna róla tekintetét. Willovsky a kétségbeeséshez járt közel. —- Mert akkor megkérném, hogy a feleségem legyen. Jadwig csak most csukta le szemeit, fáradtnak és csalódottnak látszott. — Ja, vagy úgy? — mondta érdektelenül. Aztán elhallgatott. A magántanár szive erősebben kezdett dobogni. A vallomás nem egészen úgy zajlott le, ahogy ö elképzelte. Önmagára is haragudott. Miért nem találta meg ma azokat a szép szavakat, melyek máskor eszébe jutnak s úgy öntöttek jkairól, mint a legvadabb szenvedély fluiduma. Választékosabban és szerencsésebben kell beszélnie tovább, hacsak végleg nem akarja a nagy játszmát elveszíteni. És EJgár ismét beszélni kezdett. Behízelgő hangon mesélt a lelkek örök vonzalmáról. A csöndes tudományos munkálkodásról s a házasság nagy erényeiről. Szemei ezalatt Jadwiga szemeit keresték, de ezek a szemek érdeklődés nélkül meredtek rá s nem gyújtottak és villámlottak, mint ahogy a magántanár szerette volna. És egyszeribe föllángolt szavaiban a szenvedély panasza, melyet eddig elnyomott magában. Minden, — gazdagság, előkelőség, becsület, megelégedés — elhalványodott a természet félelmetes megmozdulása, az érzékek pokoli hatalma előtt. — Szeretem magát, Jadwiga! Willovsky elnémult és kinzottan figyelte a leány ajkait. Jadwiga féloldalra hjatotta fejét, szeme szögletéből nézett rá a férfira és igy szólt csendesen: — ön ezt csupán bebeszéli magának, doktor ur! Hangja lágy és álmatag volt. Edgár Willovsky alatt mintha megingott volna a padozat. A játék elveszett. S e pillanatban azt is tudta, hogy többet veszített egy csatánál. — Jadwiga, — suttogta mégegyszer. Ámde a leány folyvást tagadólag, hitetlenül rázta fejét. ' . Willovsky megfordult s két-három bamba, nehéz lépést tett valamerre, anélkül, hogy tudta volna, hová megy. Ekkor beleütközött Adalbert Trenzinbe, aki éppen belépett. A festő kezét nyújtotta, amit Willovsky észre sem vett. -—- Hová, hová? — kérdezte Trenzin. — Mennem kell, — válaszolta nagy zavarban. — De hiszen pont négy óra van, — csodálkozott a festő. — Ja úgy . .. igen ... hamarabb jöttünk ... Trenzin nagy meglepetéssel nézett most hol a magántanárra, hol Jadwigára, aki figyelmesen hallgatta a két férfi beszélgetését. Nagy és csúnya arca egy szaglászó kopóéhoz hasonlított. — Engedje meg, hogy bemutassam, — szólt most Willovsky gépiesen, — Adalbert Trenzin festőművész -—Lung kisasszony. Ezzel köszönés nélkül elrohant. Jadwiga annyi időt
