Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-02-10 / 6. szám - Irodalom, müvészet, zene • Aigner László: Francis Carco - Szenes Erzsi: A költőnők védelmében
denkit a beszédével, hogy az emberek esküsznek a szavai igazságára. Emellett ezek a nők lelkileg az egészen kis gyermekek módján állnak, erkölcsi Ítélőképességük nincs, érzésviláguk teljesen üres és olyan kegyetlenek, mint a kis gyermekek, akik az állatokat kínozzák. Gyakran erotikájuk is egészen gyermeki — és ezek a nők jelentik az igazi veszedelmet. Felnőtt testben — gyermeklélek — ez a démon igazi lényege. Irodalom, művészet, zene Francis Carco Páris, február. Még csak néhány éve, hogy Francis Carco, a híres francia iró „arrivált“. A könyvei már százezres példányszámban fogynak, éppúgy, mint a Maurice Dekobráéi, akivel — bár ellentétes utón jutott oda — mégis összetalálkozott az elismerés, a hírnév és a kasszasiker birodalmában. Francis Carco keresztülélte a nyomor minden skáláját, éhezett, lakás nélkül kódorgott a párisi uccákon, nagy ideálokért lelkesült a fiatal generáció azóta híresé vált Íróival, költőivel, művészeivel együtt. Még alig múlt negyvenéves és már 17 kötet regénye, költeménye, novelláskötete, esszéje jelent meg, mindegyik nagy siker, majd mindegyiket lefordították több nyelvre, egyik-másikból, mint például a Paname-ból az egész világon játszott slágerfilmeket csináltak. Fölkerestük Francis Carcot, hogy beszélgessünk vele az emlékeiről, a háborúelőtti müvészgeneráció, az utolsó bohémek ifjúságáról és hogy megkérdezzük, hogy miért éppen a kitaszítottak, az apacsok, a prostituáltak, a csavargók és az éjjeli menedékhelyek lakóinak a világáról ir könyveiben? — Nem véletlenség ez, — kezdte Francis Carco. — Én ezzel a témával nem ismeretlen, exotikus romantikát akarok hajszolni, egyszerűen ebben a világban nőttem fel, ezt ismerem legjobban, ezt szeretem legjobban és innen van minden emlékem. A bagnoban születtem, illetve a bagno mellett, Uj-Kaledonia szigetén, Noumeaban. Az apám államhivatalnok volt itt és a gályarabok, az életfogytiglanra vagy sok-sok esztendőre elitéit szerencsétlenek ott dolgoztak a házunk körül, ök tanítottak járni, hamar összebarátkoztam velük és megszerettem őket. Sajnáltam ezeket a boldogtalanokat, segíteni szeretem volna rajtuk és mikor 18 éves koromban Franciaországba kerültem, csak ez az emberfajta, az élet elbukottjai kötötték le az érdeklődésemet. Párisban sem volt nehéz a közelükbe jutnom, hiszen egész fiatalságomat a legromantikusabb nyomorban töltöttem. Kértem, hogy beszéljen régi cimboráiról, Utrillóról, Modiglianiról, Apollinaireról, meg a többiekröl. — Utrillo, a festő mindig részeg volt, — mesélte Francis Carco. — Tudja, ö szegény nem tehetett erről, örökölt betegség volt ez nála (az apja valami bohém spanyol festő, az anyja pedig mulatós, közismert montmartrei model volt), mely ellen hiába küzdött, melytől semmiféle gyógyszer, orvosi kezelés sem tudta megszabadítani. Mindenki tudta róla, hogy zseni, de azt is, hogy lehetetlen rajta segíteni. Pár frankért kótyavetyélte el a munkáit és amit kapott értük, rögtön elitta. Látja ezt a gyönyörű képet itt a falon? Ehhez úgy jutottam, hogy egyszer késő éjszaka beállított hozzánk Utrillo, hóna alatt ezzel a képpel és azt mondotta: — Nesze, itt ez a kép. Neked adom. De adj ide tiz frankot. Odaadtam a tiz frankot és marasztaltam.- Nem, nem, nem lehet, sürgős dolgom van, — suttogta titokzatos hangon, és rohant le az uccára, ahol már várták az ivócimborái. — Furcsa volt akkoriban a mi életünk. Hajnalban, mikor a kapukat nyitották és a pékek, meg a tejkihordók az ajtók elé tették a friss süteményt, meg a tejet, besurrantunk a házakba, lehörpintettünk egy-egy kortyot a tejesflaskákból és zsebre vágtunk néhány süteményt. Aztán rohantunk lélekszakadva le a lépcsőn, miközben a süteményt a szánkba tömtük, megrágatlanul lenyeltük, nehogy, ha utói is ér bennünket a büntető igazságszolgáltatás, visszavehessék tőlünk. Délben isteni cső Iákat vártunk, vagy a Rue des Hirondelles-i hires La Baule-kocsmában (ahol Verlaine itta magát részegre mindennap), melyet akkor még Cook és fiai nem reklámoztak párisi nevezetességgé, megpróbáltunk hitelbe kapni valamit. Megtörtént az is, hogy a patron felesége egy pillanatra letette a pultra a levesét, mire visszajött, fenékig kiszürcsöltük a tányért. Az asszony nagy patáliát csapott, de a férje jóindulatúan odasugta a tettesnek: — Menjen, menjen. Ma rossz kedve van az öregnek. És támogatásképpen, mert szerette a művészeket, kezünkbe nyomott egy-két frankot. — Sokan kidőltek az egykori bohémek soraiból. Nem azért, mintha kisebb lett volna a tehetségük, mint a többieknek, hanem mert gyengébb volt testük. Az erős szervezetüek azonban, akik kibírták a rengeteg nélkülözést, beérkeztek. Közben a világ is nagyot változott. Paris is, a lakói is és a párisi nők is. A Quartier és a Montmartre ma már halott. A Montparnasseon pedig dühöng a jókedv. A régi, kedves, meghitt diákélet valami duhaj, színtelen és értelmetlen fenegyerekségnek adott helyet. A Montparnasse hideg, ahol megfagy a szerelem, ahol mindenki csak lepipálni akarja a másikat. Ivásban, öltözködésben, különcködésben. Mindenki különösebbnek, originálisabbnak akar látszani a másiknál. Olyan a Montparnasse, mint az autó: fárasztó. Száguld, vágtat és ez az őrjöngő tempó ráfekszik a mai párisi ember kedélyére. A mindennapi rohanás után mindenkinek, férfinek és nőnek, csak egy gondolata van: aludni. A grisette helyét elfoglalta a copine. Lényegben nem sok különbség van a kettő között. Éppoly önzetlen, megértő a copine, mint a grisette volt. Csak fáradtabb. És mintha mindnyájan fáradtabbak lennénk egy kicsit. Aigner László. A költőnők oédelmében Temérdek kritikában, amit asszonyi lírával kapcsolatban olvastam, ilyen és ehhez hasonló megállapítások vannak túlsúlyban: az asszony leplezetlenebből, szemérmetlenebből énekel a szerelemről mint a férfi, az asszonyi lira a ki nem élt asszonyiság produktuma, az asszonyi lira teljes skáláját az erotika adja, vagy: ornamens az asszonyi lira, kézimunka játék. Valóban szemérmetlenebb volna a nő lírája mint a férfié? Az asszonyi élet határoltabb mint a férfiélet, hiába viszi ki öklét az asszony az élet harcterére, csak a szerelem rebbenti meg képzelete szárnyait. A világhoz, az élet dolgaihoz, a szerelem által érkezik el, egyedül áll és elszigetelten, úgyis mondhatnám vakon, mig a szerelem nem sodorja bele az életbe és nem nyitja rá szemét az élet jelenségeire. Otthonabb van a szerelemben mint a férfi, aki mindig bizonyos distance ban marad a szerelemben, a világ, az élet lekötik főbb erejét és a szerelemhez mindig visszaérkezik egy kicsit. Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy a nő nem fut vagy nem futhat parallel utakon a férfival. Korunk jó bizonyság rá, hogy ez mennyire lehetséges. Csakhogv a lira mindig ősi ösztönök felszakadása, az, amit egy igaz költő kiénekel magából, az a lélek rejtélyes világosságában avagv homályában születik. Az asszonyi lírában, ha igazi, mindig ott él Éva az ősasszony, akinek vad és erős vére nem engedi, hogy az emberiség lánca megszakadjon és át akar lüktetni az egész teremtésen. Mi sem természetesebb hát, hogy az asszony a szerelemről, amely nélkül megszűnik az élettel és a világgal való kontaktusa, kimondóhban, nyíltabban beszél. Otthoni dolgokról otthonosan. Ez nem szemérmetlenség, nem kéjről való zengés, hanem tiszta forrásból táplálkozó művészet. Mihelyt az asszony átlépi a művészetben ezeket a természetadta határokat, férfimüvészetet mimelő játékba kezd. Akik olyan pretenziókkal lépnek fel az asszonyi lírával szemben, hogy miért nem többrétű, miért nem emberibb, azok nem látják meg, hogy az asszonyi lírában énpen az a „más“ az ,,emberi“, ami a férfi lírájából hiányzik Ez a „más“ adja meg a női lira karakterét, hogy minden érzésnek és gondolatnak egyetlen egy köre van, amiben azonban belefér az élet teljessége. Nem hiszek ugyan a lira haldoklásában, abban, hogy lesz egy kor, amikor a léleknek nem lesznek dalai, — de arról meg vagyok győződve, hogy az asszonyi lírának nagyobbak a lehetőségei, mint a férfi-lirának, több az elmondanivalója még, még sok járatlan ut van előtte. Az egyetlen egy kör ellenére, egy húron is, rengeteg kizengeni valója van. Megengedem, hogy csak aprólékos detailok lesznek ezek az uj mondanivalók, viszont nagyon érdekesek és az asszony belső életére fényt vetők. Arra, hogy az asszonyi lira nem volna más, mint a ki nem élt asszonviság produktuma, nem tartom fontosnak felelni. Ezen az alapon minden verset el lehetne intézni és minden művészetet. Mert hiszen minden művészet hiányér
