Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-22 / 51. szám - Molnár Ákos: A Sainte-Chapelle
— No nem, ti tréfáltok! Párisban lenni és nem megnézni ezt az egyetlen tiszta gótikus épületet. .. Tudjátok, mi ez? Mintha valaki Pestre jön és nem megy fel a Halászbástyára! Az este el volt rontva, Pistáék leverten és rosszkedvűen hallgattak és hazamenet Pista addig erősitgette, hogy igen, ő határozottan emlékszik, ő meg akarta nézni, de Zsuzsi ugyanakkor erőszakkal a Lafayetteáruházba cipelte. Zsuzsi viszont arra emlékezett, hogy Pista kijelentette, neki elég volt a templomokból és minthogy úgyis mindig az történik, amit Pista akar, ő nem akarta veszekedéssel elrontani a legszebb heteket. Pista erre azt válaszolta, hogy csak látszólag történik az, amit ő akar, végeredményben mindig és mindenkor a Zsuzsi akarata a döntő, ami helytelen és mától kezdve ez meg is változik. Erre viszont Zsuzsi replikázott, hogy mit, nem fontos, a tények beszélnek és a tény egyszerűen és mezítelenül az volt, hogy csúnyán összevesztek és három napig nem beszéltek egymással. De nem kevésbé beszélt az a tény is, hogy szégyenszemre és világ csúfjára nem látták a Sainte-Chapellet, ami annyi, mintha valaki Budapesten nem nézné meg a Halászbástyát. A Sainte-Chapelle! Szinte óvakodtak már bárkinek is emliteni, hogy Párisban voltak. Minden örömüket, minden boldog visszaemlékezésüket megfertőzte ez a lelkűk mélyén terpeszkedő keserű méreg. Ha társalágban Párist-járt emberrel találkoztak, elfogódott fésszegséggé lohadt minden természetes magabizásuk. Pista egyszer a kápolnával álmodott, amint kétlábon ugrálva jött eléje, a toronyóra helyén gúnyosan vigyorgó sárga pofával, sőt többen jöttek, egymás kezét fogva, előre-hátra lejtettek, mint egy operette-kórus és kézben ezt énekelték: „Mafla, mafla, mink a maflák számára láthatók nem vagyunk, nem vagyunk ...” A Sainte-Chapellel aludtak és ébredtek. És elhatározták, hogy jövőre, ha Isten élteti őket, viszszamennek Párisba és alaposan megnézik a Sainte- Chapellet. De jövőre nem mentek vissza. 1914 nyarán Pistának egyéb elfoglaltsága akadt. A dolinái ütközetben comblövést kapott, majd tifusz, a görzi csatában pedig, végre, tüdőlövés. Hosszú, fájdalmas hónapok a kórházakban. Szomorú, letört rokkanttá keseredett Pista. Rossz sor következett a fixfizetéses hivatalnokokra is. A béke se hozott javulást. Pista próbált mellékfoglalkozást vállalni, de nem birta a napi tiz-tizenegyórai munkát. A Sainte-Chapelle, mint egy elérhetetlen álom ködbevesző légvára integetett feléjük az idő felhőgomolyagjai közül. Pista az inflációs hónapokban ügyetlennek bizonyult, utálta is a hazárdjátékot, azokhoz a szerencsétlenekhez tartozott, akik a fizetésükből éltek. Ez a fizetés pedig egyre kevesbedett. A Sainte-Chapelle hiába furt-faragott bennük, Pária! Hol volt most Páris! Amikor első Ízben kellett valamit eladniok, az ebédlőszőnyeget, mintha a lestük egy darabkáját vitték volna el. Később megszokták. Lassanként csupasz lett a lakásuk, kietlen és sebes a lelkűk. Néhány év múlva nem birták tovább. — Páris! Páris! — sóhajtoztak és úgy érezték, mintha mágneses erővel vonzaná őket egy hipnotikus hatalom. Mintha elég volna megfiirdeniök a Sainte-Chapelle üvegablakainak szines fényében, hogy visszanyerjék mindazt az életörömöt, amit a fekete évek kiszívtak belőlük. Nem vacsoráztak hónapokon át, lyukas cipőben jártak, kölcsönöket vettek fel és végre, végre, ezer adóssággal és nyomorúsággal nyakukban, 1925 nyarán ismét vonaton ültek. A harmadik osztály fapadját alig birták elviselni. Rossz szagu parasztok pipafüstje fojtogatta Pista rossz tüdejét. Az útlevél- és vámvizsgálat neuraszténiás idegességgel töltötték el őket. Az elemózsiából Zürichnél kifogytak és sajnálták a pénzt a drága frissítőkre, hisz az állomásokon minden sokkal többe kerül. A vasút francia földön ismét tébolyult rohanásba fogott, de úgy találták, hogy „akkor” mégsem száguldott ilyen sebesen, mert „akkor” egészen jól elviselték, most pedig lüktető halántékkal és reszketve dideregnek a sarokban a félelemtől és a fapadokon átvirrasztott szörnyű éjszakától. A Gare de l’Est izzó forgatagában fejvesztve kapkodtak ide-oda. Az olcsó kis hotel ezer kényelmetlensége fárasztotta és bosszantotta őket. — Ez is csak nekünk jut osztályrészül — sóhajtották — Párisban vagyunk és meleg viz sincs a szobánkban! — Nem baj, — vigasztalgatták egymást csüggedt mosollyal — holnap meglátjuk a Sainte-Chapellet! Az ágy kemény volt és a takaró vékony. Az ucca lármája jó sokáig ébrentartotta és korán felébresztette őket. Véres, vörös szemekkel, összegyűrve, sárgán ébredtek. A gyomruk égett, a hátgerincük fájt, „kikerültek a rendes kerékvágásból”. És kilenc óra tájt, karonfogva, előre remegve a villámgyorsan és némán surranó autók gyilkos seregétől, megindultak a Sainte-Chapelle felé.
