Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-22 / 51. szám - Molnár Ákos: A Sainte-Chapelle
A vSainte-Chíipelle Irta: Molnár Ákos — Hallatlan könnyelműség! — mondogatták egymásnak élcelődve, de titkon mégis komolyan, összebújva a kupé sarkában. — Hallatlan könnyelműség, de majd behozzuk valahogy — és igazuk volt. Az ember egyszer megy Párisba és mi lehet nagyszerűbb, mint üdén, fiatalon Párisban tölteni a mézesheteket! A kis hozományfélét tényleg hallatlan könnyelműség nászúira költeni, de Istenkém, oly hosszú, oly mérhetetlen hosszú az élet, ne lehetne ezt a kis pénzt másutt megspórolni? Nevetséges! Kacagtak és csókolództak egész utón, mintha észre se vennék, hogy mások is ülnek a fülkében. Egy öreg, kövér, elegáns miniszteri tanácsosféle az újságja és szemüvege felett lopva figyelte és irigyelte őket. Egy idős, bajuszos hölgy megvetően nézte a fiatalokat lorgnonján keresztül. Salzburgban tömpeorru, oldalszakállas bácsi szállt be vadászöltözékben, két megtermett leánnyal. — Neveletlen magyarok! — súgta a leányoknak, de tiz évet adott volna az életéből, ha ő lett volna a Pista helyén . .. Mindennek örültek és mindenen csodálkoztak. A vad alpesi tájak buja pompáját elfogódva nézték. A csinos kis svájci házakat megtapsolták elragadtatásukban. — Tudod, mintha csak mézeskalácsból lennének! — monta a fiú. — Igen, mint a játékszerek — felelte boldogan a leány. A francia vonat száguldó iramát kéjjel élvezték. — Nézd csak — mondta Zsuzsi—, nem lehet felállni! A kupé egyik végéből a másikba hajitja az embert ez az őrült rohanás. — Én fel tudok állni! — válaszolt Pista büszkén és a leány megcsodálta, hogy milyen erős és ügyes az ő embere. És Páris! Oh, Páris! Itt az uccán is csókolódzhattak. mert mások is megtették, akikkel épp úgy nem törődött senki, mint velük. Egymást átölelve sétáltak a Luxemhurg-kertben, a Parc Monceauban, a Faust keringőjét énekelték Gounod szobra előtt, nem győztek betelni a boulevardok forgalmával és tizszer is bekocsikázták a Bois de Boulgonet. — Monsieur! — köszöntötte reggel Zsuzsi a fiút. — Madame! — felelte Pista és átölelték egymást újra meg újra, ki tudja, hányadszor . . . — Nem, nem sajnáljuk — mondták otthon a szülőknek, — sok pénzbe került, de megérte és jövőre, ha Isten éltet, megint valami nagyvárost nézünk meg. Pistát diadalorditással fogadták a fiuk a kávéházban. — Halljuk Pistát — kiabálták —, halljuk úgyis, mint férjet, úgyis, mint globetrottert! — És Pista mesélt, mesélt, elmondta, hogy minden kétséget kizáróan érezte az Eiffel csúcsán a torony kilengését, hogy a Mona Lisa gyönyörű, de rossz állapotban van, például a nő bőre sárgásbarna, ami pedig bizonyosan fehér volt valamikor, hogy Napóleon sírja „grandiózus látvány” és a csigát olyan gyönyörűen szervirozzák, hogy kedvet kapott rá és konstatálta, hogy Ízletes, pikáns, „igazi párisi étel’’. A társaságban egy építész is volt. — És a templomok? — kérdezte. — Bizonyosan megnézték a Notre Dame-ot, a Sulpice-t, a Madeleine-t, de az egyetlen igazán érdemeset nem ... Pista büszke volt rá, hogy három hét alatt megnézett minden látnivalót. — És melyik az, ha szabad kérdeznem? — kérdezte sértődve és kissé kihívón. — A Sainte-Cihapelle. Kiderült, hogy ezt tényleg nem látták, mire az építész tűzzel és áhitatos rajongással magyarázni kezdte a kis kápolna csodálatos szépségét. A fiuk kárörvendezve hali oztáztak. Pista le volt forrázva és otthon jó félórát vitázott ifjú feleségével, hogy kinek a hibájából mulasztották el a Sainte-Chapellet. Nemsokára Zsuzsi szemhurutot kapott, együtt mentek el a szemorvoshoz, akiről kiderült, hogy szintén volt Párisban, sőt elővette párisi felvételeit is és együtt ujjongtak az ismert uccák viszontlátásánál. Az egyik képet eléjük tartotta az orvos. — No, erre ráismernek-e? Mert ha nem, nem voltak Párisban. És szégyen izemre nem ismertek rá. A Sainte-Chapelle volt. Úgy érezték magukat, mintha a Carmenról volna szó és nem ismernék a toreador-indulót. — Mit szólsz ehhez? — mondta Pista az uccán. — Hihetetlen, hogy blamáljuk magunkat mindenki előtt! Egyenesen ezért kéne még egyszer Párisba menni! Az ördög vigye el ezt a kápolnát, az üvegablakaival együtt! A Sainte-Chapellel tényleg bajok voltak. A Pali bácsi, a gazdag és smokk Pali bácsi hívta meg őket vacsorára, akinek dús könyv- és képgyűjteményére az egész család büszke volt, véleménye pedig szent és fellebbezhetetlen. — Mit szóltatok a Sainte-Chapellehez? — kérdezte. — Ugy-e, valóságos kis ékszerdoboz, amint Baedeker nagyon helyesen mondja ... A legistenibb üvegablakok egész Európában . . . Érezték, ez már boszorkányság, pokoli és groteszk gúnyolódása a sorsnak. A bácsi nem akarta elhinni, hogy nem látták azt az „ékszerdobozt .
