Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-22 / 51. szám - Vozári Dezső: Karácsonyi levél a szerkesztőhöz
És a hálók félrecsusztak, az éjszaka szurkos sötétje foszladozni kezdett s gyönyörű, ezüstös tó csillant föl Hori előtt, a messzeségben kékesen hajnalodtak a Boldogság Szigetének körvonalai ... Oh, hogy ragadta oda a természetfölötti vágy, az örökké termő babföldek honába, hol alig virul ki a piros babvirág s már meg is érik az öles hüvely. .. Tudta, hogy csak az juthat oda, aki lemosta magáról minden bűnét... és azt az egyet, azt az egy ütést mégsem tudta elmondani . . . Oh, hogy lecsókolta volna a vért a kisfiú arcáról, milyen örömmel csókolta volna maszatos kis kezét, még sáros lábacskáját is ... De olyan messze volt tőle .. . Egy nagy Íbisz repült feléje, a hátára vette s ő nemsokára ott állt Ozirisz itélőszéke előtt. Negyvenkét biró ült a fényes Isten körül, előtte az Igazság Mérlege, amelybe Hori szive vettetett. A birák egyenként mondták ki az emberszivben lakozó bűnök neveit és a serpenyőben fekvő szív állta keményen. A Lélek reménykedve, repesve leste szavukat, — érezte, hogy nem bűnös a rettenetes bűnökben, vagy ha bűnös volt, hát meglakolt érte a Borzalom Sivatagjain. A negyvenegyedik bíró szava is elhangzott. Hori kitárta karját a boldog babföldek felé, a negyvenegyediké is, Hori lába már indult, hogy a sziget áldott földjére lépjen . . . s ekkor a negyvenkettedik sötéten igy szólt:- Bántottál-e ott lenn a földön gyermeket? Hori térde megcsuklott, arcra eset, de felelni nem tudott . . . csak a mellében, a szive helyén érzett nagy-nagy fájdalmat. Egy percig döbbenetes csöndben várta negyvenkét biró, azután kezüket fölemelve intettek, a mérleg fölbillent s a Lélek nyomorult, kócos madárfiókává ^álva zuhant vissza a föld felé, hogy uj testben vezekeljen és szenvedjen bűnéért. Nuri, a kis irnok-inas, akit uj mestere egész nap másolással gyötört, fáradtan poroszkált hazafelé a Niluspart homokjában. Amint a hajlós pálmafák alatt elhaladt, egyszerre csak egy csapzott madárfióka pottyant lába elé. Nuri azt hitte, hogy a fáról esett le, gyöngéden markába fogta, megcsókolta a csőrét és úgy vigasztalta: — Csicsicsi . .. megütötted magad, madárka? A kis madár csak reszketett s a fiú szivéhez szorítva vitte a sivatagban s fölnézett a sötétedő égre, amelyen akkor gyulladt ki az első csillag észak felől. Engedje meg, igen t. Szerkesztő Ur, hogy magánlevélben értesítsem karácsonyelőtti észleleteimről. Magánlevélben, mert a dolog alig-alig érdekelheti a nyilvánosságot. Ö, akinek kezein és idegein kaotikus zuhatagban rohan át mindaz, ami múló és maradandó e világon: hírek, blöffök, fotográfiák, talán el is veszítette már fogékonyságát ama kis, jelentéktelen kacskaringók iránt, amikbe az élet komplikált ornamensei itt-ott kifutnak. Groteszk, semmitmondó esetek, amikből mégis rekonstruálni lehet az egész korszellemet s a kort, melyből kiragadtuk. Ilyesmire akarom nagybecsű figyelmét felhívni. Karácsony előtt állunk, nyakig a szeretet szezonjában. Mit mondjak? Én is szeretem Önt. Oh, ez a gonosz, merkantil világ nagyon is jól ki tudja használni a lélek gyönge pillanatait s a kereskedő most is megragadja a kedvező alkalmat, hogy porszivógépet, 24 személyes porcellánszervizt és bájos, zöld kerti öntözőkannákat varrjon a nyakunkba „a legalkalmasabb karácsonyi ajándék“ címén. Hogy ez pontosan igy van, azt Ön is jól tudja. Hiszen, ha az ember végiglejt a ködbeveszett uccákon, minden kirakat hipnotizálni akarja. Dühöng a reklám. Figyeljen ide, Uram! Egy prágai szőrmekereskedő, ha jól emlékszem, Jaroslav Novák a neve, olymódon igyekszik üzletébe becsalogatni a didergő emberiséget, hogy egy stráfszekérre imitált jéghegyeket, imitált havat, imitált északi sarkvidéket rakatott s a kasírozott jéghegy csúcsára egy ugyancsak imitált jegesmedvét ültetett. A jegesmedve szomorúan ül a jégtömbök közt és finom irháját kínálja megvételre. A stráfszekeret két fáradt gebe vontatja uccáról-uccára. Néha megállnak a sarkon, nem az északin, csak az uccasarkon. A jegesmedve is leszáll időnként a csúcsokról és lomhán el fekszik a havas völgyben. Az is jó. Képzelje el meglepetésemet, Szerkesztő Ur, mikor rájöttem, hogy ez a jegesmedve tulajdonképpen: ember, még pedig mozizenész, klarinétos, akit a hangosfilm megfosztott kenyerétől s most ily mulatságos és mégis szomorú módon igyekszik pénzt szerezni karácsonyra. Tegnap délben éppen a Vencel-tér és a Graben sarkán vesztegelt a különös karaván lovastul, medvéstül, kocsisostul. A jegesmedve egyszerre csak dühösen rázta meg magát s egy ügyetlen mozdulattal kibújt a bőréből. Jobban mondva a leépített mozizenész bujt ki a medve bőréből. Fáradt és elkeseredett volt s dühösen rúgott egyet a hófehér medvebőrön. A mozizenész most ismét ember volt. izé... hogyis mondják?... a teremtés koronája. Arca kissé beretválatlan benyomást keltett, orrán olcsó cvikker szomorkodott, olcsó egy cvikker, amilyet a munkásbetegsegélyző tagjai viselnek. Testén egy régi, kifényesedett zsakett lógott s a gyenge téli déli napsütés visszaverődött rajta. Az ucca saját bajával van elfoglalva. Ügyet sem vetett senki a jelenetre. A zenész vastag gyapjusálat csavart a nyaka köré s átfutott a szomszéd hentesüzletbe két forró szafaládára. Nehéz az élet, szó sincs róla. Nehéz az élet! Csak erről akartam Önt, igen t. Szerkesztő Ur, értesíteni, ha esetleg nem tudná. Különben egészségesek vagyunk. Egyéb újság nincs.
