Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-22 / 51. szám - Sárközi György: Hori halála
HORI halála Irta: Sárközi György Az okkerbarna szinü, sovány kőművesek izzadva és sóhajtozva cipelték s emelték egymás fölé a roppant köveket, a térdük ingott a fáradtságtól, a derekukat alig tudták kiegyenesiteni. Verejtékes homlokukra mesze^ kőpor tapadt, meztelen karjuk és lábuk malterral volt összefecskendezve, piszkos kötény övezte beesett ágyékukat. Egész város volt a meszesgödröknek, állványoknak, kőrakásoknak s a templom emelkedő falainak és oszlopainak tömkelegé, a munkások feketén nyüzsögtek az irtózatos tömbök között, mint sáskák a rizsföldeken. Hori, a kövér Írnok már megunta a jegyezgetést s a napi jelentést kis tanítványának, Nurinak, mondta tollba. A tizenkétéves fiú fáradtan hajolt a papirusz fölé, csenevész karja lankadtan mozgott a meleg alkonyaiban s csuklóján tompán csillogtak a rácsavart karkötőnek, egyetlen ruhadarabjának fényes agyaggolyócskái. — Hatalmas Ur, — hangzott a magasból Hori rekedt hangja — a munka szakadatlnul folyik s oly sebesen, mint a kék Nílus. Az építőkövek ma megérkeztek az északi hegyekből. Nurinak fájt a nyaka, egy percre fölnézett a gyöngyházszinü égre: különös madarak hasították a csillogó levegőt, a messze észak madarai. Milyenek lehetnek ott a gyerekek — gondolta — abban a másik világban, ahonnan ezek a darvak jönnek? S szivét valami sejtelmes vágy töltötte el, távoli erdők suttogását hallotta, — oh, ha ott fönn szállhatna a madarakkal! — s egypár szót elfelejtett lerajzolni. Hori az irás fölé hajolt, a vér az arcába futott 8 dühösen horkant föl: — Te csibész, a legszebb hasonlatot kihagytad! Hol van a kék Nílus? A füleden ülsz? S mérgesen fölemelte az öklét s a fiú arcába csapott. Nuri föliajdult, hátrabukott, a karkötője elszakadt s a színes golyócskák szétgurultak a porban. Az orrából vékony érben indult meg a vér s mikor föltápászkodott, a szeme tele volt könnyel. Nem sirt, csak az arca rángott fájdalmasan. Hori kissé megdöbbenve nézte véres öklét, dörmögve megírta maga a jelentést s hazament. A szűk uccán a gyerekei futottak elébe, lármázva beléc "impas^kodtak és meg akarták csókolni a kezét. De az írnok elvörösödött, nem engedte s titokban orrához emelte az öklét, hogy nincs-e vérszaga? Otthon a felesége ifiébe tette a vacsoráiét: kecskehust, kenveret és fokhagymát. De nem tudott hozzánvnlni. mielőtt heleharanott volna, érezte a hús véres izét, eltolta az ételt, a halántéka erősen lüktetett. Éiíel nem aludt s másnap oly gyönge volt, hogy nem tudott fölkelni. Az asszony riadtan fogta vallatóra: nem evett-e valami romlottat, nem erőltette-e meg magát? De a beteg csak a feiét ingatta s az orvos is hiába faggatta és hiába etette vele holdvilágnál gyűjtött füveit. Ha megkérdezte volna valaki: megütöttél talán egy gyermeket? akkor talán sírva fakadt volna, megvallotta volna bűnét és meggyógyult volna. De igv csak nyögött, rettenetes szégyen égette, mint sorvasztó sivatagi nap s harmadnap reggelre k.'űtött homlokán a halálos vereiték. Az ágyában tompa fáiást érzett, az orra vére eleredt, mint azé a gyermeké, aztán hideg merevség nyújtózott el tagjaiban, a szeme fölfordult. S e pillanatban a Lélek kilépett a Testből. A virrasztó feleség, látva férje megtört szemeit, a homlokához kapott, egy percig dermedten bámult a halottra s végül ruháit és haját tépve, sikongva rohant ki a házból, végig az uccákon. Az asszonyok kisiettek a dagasztóteknő mellől, tésztás kézzel, a piaci kereskedők őrizetlenül hagyták portékájukat, a borbélyok keze megállt a beszappanozott, hegyes koponyákon. S amint megpillantották a sikongó asszonyt, szájról-szájra járt a hir: — Hori, az írnok meghalt... Jó ember volt... Hori letette a tollat... Derék fiú volt, légynek se vétett. A Test tehát a balzsamozókhoz került, akik fölmetszették oldalát, kiszedték belső részeit, szivét, melyben a harag megfogamzott, kikaparták agyvelejét, mely a kéznek az ütést parancsolta s lúgos vizbe fektették, hogy az ütő kezet mindörökre megőrizzék a fölbomlástól. A megsárgult, soványra aszott múmiát aztán bepatyókálták vászonba és szépen festett fakoporsóba helyezték. A halottas bárka átringott a Níluson s a Testet elásták egy méter mélyen a föld alá. A feleség, a gyermekek, a rokonok, a sirató asszonyok még jajveszékeltek és ékes fölkiáltásokkal magasztalták a boldogult erényeit, mikor a Lélek elhagyta a sirt és elindult a sivatagon át a Halottak Országába. — Jaj, — hangzott a végtelen kígyóként utána tekergő jaiongás, — sírjunk, sírjunk, sírjunk, urunk, apánk, testvégünk elhagyott! Ott vándorol a csillagos utón, az örökkévalóság szigetei felé, ott jár a szelíd lélek, ki sohasem emelte ütésre kezét! S a Lélek borzongva hajtotta le fejét, a jajongás kígyója szivére tekeredett és marta-marta. Észre se vette, hogy elért a remegő szikomor-fához, amelynek virágos lombiaí közül Nuit istennő nyújtotta felé ezüst tányéron kenyerét s ezüstkorsóban vizét. S hogy evett az istennő kenyeréből s ivott vizéből, im, vendége lett az örök tartománynak, ahonnan még nem tért meg vándor. Előtte tátongtak a Borzalom Sivatagjai, sötét, fekete sivatagok, melyeknek éjében csak a sziszegő kígyók szeme parázslóit. — Bűnös, valld meg bűneidet, — sziszegték a kígyók a vad fák derekáról s kettős nyelvüket öltögették feléje. Hori lelke remegve takarta el szemét és úgy dadogta: — Minden níholdkor tökrészegre ittam magam a piaci sörc^arnokban . . . A kígyók elfordították felüket s most a gőzölgő patakok forró habia csanott Hori lábujjai elé. — Valld meg bűneidet! S a Lélek bokáiét kapkodva kiáltotta a sötétségbe: — Hazug rágalmakat terjesztettem Amon főpapjáról ... A tüzes hab is visszahúzódott, de a fölmerülő, kénszagu mocsarakból hosszú maiomkarok nyúltak ki s hatalma'! halókat lebegtettek feje fölött, mekegve: — Valld meg bűneidet! S ő roskadozó térddel sírta feleletül: — Harminc ezüstpénzt loptam össze apránként a munkások béréből. . .
