Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-22 / 51. szám - Márai Sándor: Menekülő - Zilahy Lajos: Az asszony és a rózsák
kezellek. Azon a hangon és azokkal az érzésekkel, mint harmincöt esztendővel ezelőtt a zürich—budapesti gyorsvonaton, amikor végleg elhagyták az intézetet s amikor utoljára beszéltek egymással. — Te sohasem csaltad meg az uradat? — kérdezte Mad, miután már dióhéjban elmondták egymásnak, hogy mi történt velük e harmincöt esztendő alatt. — Soha! — mondta az özvegy. Mad ajkáról alig észrevehető kis sóhaj lebebnt cl. Ez a kis sóhaj körülbelül azt jelentette: ime, hogy eltávolodtunk egymástól, már őszinte sem vagy hozzám! Sarolta rögtön megértette e kis sóhaj értelmét. — Nem hiszed? Mad mosolygott. Festett ajkai mögött valószinütlen iideséggel csillant meg fogsora. — Tudod, édesem, én életemben már annyiszor tagadtam, hogy a tagadás fogalma van kompromittálva előttem. Sarolta nevetett. Mad folytatta: — Emlékszel Hortensera? A hármas hálóteremben aludt. Nagy darab vidéki francia lány volt, olyan bádog tekintettel, amilyet azóta sem láttam életemben. Ha ő mondaná ezt önmagáról, még talán el is hinném. De rólad! Rólad, aki kislánykorodban csupa tomboló kíváncsiság és türelmetlenség voltál! Mikor összebújtunk és a nagyok szerelméről beszélgettünk, te mindig olyan izgatott voltál, hogy csak úgy nyiizsgött a szemed. Mintha most is magam előtt látnálak. Sarolta nevetett, de aztán hirtelen elkomolyodott. — Pedig hidd el, hogy sohasem csaltam meg a férjemet. Egyszer azonban nagyon közel álltam hozzá. A férjem jó ember volt. De igazán nem merném azt állítani, hogy férfiszépség hírében állott. — Látásból ismertem, — mondta Mad, bizonyos fensőbbséges szakértelem hangsúlyával. — A házasságunk harmadik évében történt, hogy valaki tüzesen kezdett udvarolni nekem. Egy kicsit én is lángragyultam. Egyszer, mikor színházban voltunk és a férjem kiment csokoládét venni, ez az ember szerelmet vallott. Mondhatom neked, nyugtalan éjszakám volt. Sajnáltam szegény férjemet, aki engem halálosan szeretett. Csendesen, szomorúan, sirósan szeretett, mintha mindig attól remegett volna, hogy egyszer megcsalom. Ez a vallomás volt az első titkom és utána sokáig nem is történt semmi. De még akkor nyáron úgy alakult a helyzet, hogy én egyedül jöttem le ide erre a fürdőhelyre. Ebben a hotelben laktam, sőt ugyanabban a szobában, amelyben most lakom. Tudtam, hogy László utánam fog jönni. — A férjed? — Nem. Az udvarlóm. A férjem azért nem jöhetett, mert egy fél nap szabadságot sem kapott. Szóval László három nap múlva megérkezett. Én nyilvánosan sohasem találkoztam vele, nem akartam, hogy valmi a férjem fülébe jusson. De este mindig együtt sétáltunk. Napközben, hogy az igazi bűnömről eltereljem a figyelmet, állandóan másokkal flörtöltem. Az ebédlőben egy ulánusőrnagy ült a szomszédos asztalnál, aki majdnem felfalt a szemével. Nem mondom, egy kicsit komiszkodtam vele. A fürdőben pedig egy vármegyei főügyész úgy úszott állandóan utánam, mintha kötéllel lett volna hozzám kötve. Közben mindig Lászlóra gondoltm és éreztem, hogy végem van. Az utolsó napig erős voltam. Az utolsó éjszakán azonban rettenetesen izgatott voltam. László délután a fülembe súgta, hogy bejön a szobámba és meg fog csókolni. Én akkor tiltakoztam, de éreztem, hogy most nem lesz erőm ellentállni. Egyszerre erős kopogtatás hallatszott az ajtómon. Azt hittem, rögtön meghalok. — Ki az? — kérdeztem visszafojtott izgalommal. A portásfiu, kézit csókolom, — mondta egy hang. Mit akar? — Egy csomagot hoztam. — - Olyan sürgős?- Sürgős, kérem. Azt a parancsol kaptam, hogy azonnal kézbesitsem. Megnyitottam az ajtót, csak annyira, hogy a kezem kiférjen és bevettem a csomagot. Nagy, barna doboz volt. Olyan könnyű, mintha üres lett volna. Meggyujtottam a lámpát és felnyitottam. Tizenkét szál friss fehér rózsa volt benne. Egy sor irás nélkül. Világos volt előttem, hogy vagy az őrnagy, vagy a főügyész küldte. Elgondolkozva néztem a rózsákat. Ki küldhette? És miért éppen most? Mintha ismerte, vagy megérezte volna titkomat és ingadozásomat. Egyszerre lehetetlennek és undorítónak tiint fel előttem az a gondolat, amely néhány perccel előbb a sötétben számomra is igéző volt. De különben is olyan érzés lepett meg: most már hiába zárom be az ajtót, hiába oltom el a lámpát. Egy titokzatos szempár még a falakon is keresztiilfuródva figyel rám és az ingemen is keresztüllát. Valaki tudja, hogy mi történik a lelkemben. Mindent, a legapróbb részletekig elképzel magának. Ez a tudat olyan érzést keltett bennem, mintha fényszórók alatt állottam volna meztelenül és százezer ember szeme tapadt volna rám. Másnap reggel előszedtem a portást. Semmit sem tudott a dologról és kisült, hogy nincs is portásfiu a hotelben. Most már bizonyosra vettem, hogy a dolog célzatos volt. Az óvatos tettes felfogadott valakit, hogy semmi nyom se maradjon utána. Még aznap elutaztam. Szegény jó férjem az állomáson várt, esernyővel a kezében, galléros lódén kabátjában. Amint említettem, igazán nem volt férfiszépség. De e pillanatban végtelenül jól esett mellette lennem. A kocsiban szerelmesen bújtam hozzá és ezekben a napokban annyi gyöngédséggel ajándékoztam meg, amennyi csak tőlem tellett. Mindig arra gondoltam, milyen aljas teremtés vagyok. Ő szegény majdnem elmerült idehaza a munkában, én pedig azalatt az örvény felett álltam. Ha tudta volna, hogy mihez voltam közel azon az éjszakán, bizonyára megtébolyodott volna fájdalmában. De szerencsére hitt bennem és soha nem is kételkedett. Jámbor ember volt, aki rögtön megölte volna azt, aki az ő anyukájáról ilyet mer feltételezni. Az én fejemet közben mindig fúrta a gondolat, hogy ki küldte a csokrot. Az őrnagy, vagy a főügyész? Sokszor, mikor délután egyedül lustálkodtam a kanapén, azokban az édes-álmos pillanatokban, mikor tilos gondolatok sajognak minden fiatal asszonyban, néha éktelen dühbe jöttem. Micsoda szemteleség volt attól a gazembertől, hogy igy elrontotta az éjszakámat! — Sohasem tudtad meg, hogy ki volt? — De igen. Egy hónapra rá a nyári ruhákat benaftalinozlam és egy kofferben felküldtem a padlásra. Az összes zsebeken végigszaladt a kezem, hogy nem maradt-e bennük valami. Egyszercsak az egyik szürke mellényben, a bal felső zsebben, egy összegyűrt lóvasúti jegyet találtam. Abban a pillanatban a térdemre kúszott le minden erőm. A jegy a fürdőhely lóvasutjára szólt és még a dátum is egyezett. Azt a bizonyos éjszakát megelőző nap volt rajta kilyukasztva. Ilyen pillanatokban kísérteties megvillanásokkal dolgozik az ember agya. Egyszerre világosan emlékeztem rá, hogy aznap délelőtt elmentem parfümöt vásárolni. Észrevettem, hogy valaki messziről követ. Visszanéztem és egy fekete szakállas, sárgaszemüveges embert láttam mögöttem, aki hirtelen megfordult. Egy pillanatig az volt az érzésem,
