Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-15 / 50. szám - Moly Tamás: A sátán árnyéka
szűntek a gondjai. Többé nem kell küzdenie a mindem napi élet sivár bajaival. Lesz kedves kis otthona, finom ellátása, szép ruhája, cipője, fehérneműje. Ezenkívül kap tőlem ötszáz dollárt hetenként. Ennek ellenében eladja magát testestül-lelkestül az ördögnek. Az ördög ebben az esetben én vagyok. Azt fogja csinálni nap-nap után, amit én mondok. Mukkanás nélkül, azzal a törhetetlen szivóssággal, mellyel eddig a balsorssal küzdött. Ez a munka el fog tartani nyolc hétig. A nyolc hét végén lesz négyezer dollár készpénze, mert a fizetését rá sem ér majd elkölteni. Ezzel nyugodtan élhet évekig s ha valami kívánsága lenne, melyet teljesíthetek, készséggel, örömmel állok majd rendelkezésére. Fölösleges, hogy mindazt megértse és elhigyje, amit most elmondottam önnek. Nyugodtan elfogadhatja ajánlatomat, mert helyzete ma olyan, hogy veszteni valója nincsen, ön csak nyerhet. Másnap Willems már hozzálátott a film fölvételeihez. Dolgozott, mint az eszeveszett, éjjel-nappal. Viharos lelkesedése magával ragadta embereit. Azzal az érzéssel rostokoltak lázasan az egész vonalon, hogy ilyen siker talán még sohasem volt, amilyenért most harcolnak a műteremben a legelsőtől a legutolsó szál emberig. Úgy iupnt minden, mintha láthatatlan tündérkezek végeznék a munkát s az emberek csak éppen lótnak-futnak, sürgölődnek a látszat kedvéért. Minden már előre sikerült, a megvalósulás túltett az elképzelésen. Gérard Willems sokszor mondta nevetve legújabb munkatársának, az öregasszonynak: — A gonosz varázs végétért! Itt most a siker rózsái fakadnak, asszonyom! Valérie Lamothe ezalatt az idő alatt nem is élt; jártkelt, tett-vett öntudatlan kábultságban, mint az alvajáró. Soha még csak meg nem sejtett furcsa világ volt az, melynek kavargásába belekerült. Nem tudta, mit miért csinál. A rendezőnek volt rá gondja, hogy megóvja kezes tudatlanságát. Boldog volt, hogy milyen nagyszerű jeleneteket tud vele csinálni. Valérie Lamothe fáradhatatlanul dolgozott s amikor nem volt rá szükség a műteremben, uj, kedves kis lakásán pihent. A fölvételek, ez az előtte érthetetlen, neki értelmetlen munka és zűrzavar, bizony kifárasztották. Elkészülés után, a fölvételeket részeiben nem látta. Fogalma sem volt róla, hogy mi készül. Gérard Willems, a kiváló szakember, elkészült munkájával a hetedik héten. Uj munkatársának kifizette a nyolcadik hetet is. Lázasan készítették elő a film útját. Az újságokban rövid, majd egyre hosszabb hírek jelentek meg az uj filmről s elmondtak róla sok mindent t^irka változatokban, hogy alaposan felcsigázzák a közönség haszonhajtó kíváncsiságát. Csak egyről nem esett szó, az uj színésznőről, kit a nagy rendező mutat be először 8 mindjárt döntően fontos szerepben. Ezek a ragyogóan megirt cikkek csupán arra céloztak, hogy ennek az uj filmnek van egy egészen különös meglepetése, amilyen eddig még nem volt s valószínűen igen sokáig nem is lesz. És jött a bemutató. Esemény, mely felkavarta nem csupán a szakköröket, hanem a ngyközönséget is. A tízezer nézőt befogadó szinhz ezen az estén ötször akkora is lehetett volna s akkor is megtelik szorongásig. Mesteri módon állította be a rendező a filmet. A száztagú zenekar elragadó lendülettel játszotta el a külön ehhez a filmhez irt ragyogó megnyitót. Ez a muzsika egységes tömegbe gyúrta már a nézőket. Amint feltűntek a bevezető képek, Gérard Willems szuggesztiv eloadóereje már meg is ragadta velük a közönséget. Azt csinált ezzel a finnyás, válogatós, minden szálkát meglátó közönséggel, amit akart. Mintha a sötét nézőtéren megmarkolt volna külön minden egyes embert s varázslatos kezével megrázná, fojtogatná, simogatná, könnyekre bírná, mosolyra fakasztaná, belekapna egészen a lelke mélyéig s ott nyomna le láthatatlan rugókat. Megszűnt az idő, az „én” tudata, a világ, az élet, millió és millió valóságaival s helyét elfoglalta ez az uj film, művészi hatásaival, megdöbbentő megállapításaival, áhítatával és humorával s félelmetes szereplőjével, ki mint a sátán árnyéka, borzalmas jelenlétével rávetette bénító varázsát mindenre, ami lelkes törekvés, tiszta iparkodás. Furcsa: hiába vonultak fel bájos, meleg, finom jelenetekben a ragyogó, megejtő, szebbnél-szebb fiatal nők, hiába jöttek el a derék, meleg, jólelkü, bátor, eszményi férfiak. A szereplők élén messze elhagyva maga mögött őket, lebegett, mint egy különös módon lenyűgöző fantóm, egy eddig soha nem látott színésznő, egy vénaszszony, szikár, csontos, könyörtelen, élesen megrajzolt száraz arcával, indulat nélkül való, hidegtekintetü szemével, parancsoló orrával, eltökélt áliával, emberi érzéstől egészen kihűlt vékony ajakéval — és diadalmaskodott ! Megjelenése, minden mozdulata, nézése, ajka egy alig észrevehető ránditása, lassú, lebegő járása, csontos kezének fölemelése, vékony, hosszú ujjának kinyujtása, — de amikor háttal állt a nézőhöz, még akkor is minden merő kifejezés, hatás, igazság és döbbenetes szimbólum! Ki ez a nagy művésznő? Amikor először vetítették, elolvasták; de már el is felejtették a nevét, mert nem sejtették, hogy ezután ezt a nevet tudni kell. Valahonnan az óriási nézőtéren ez a név mégis szárnyra kelt. Valéria Lamothe! És mint a kiszáradt füvei borított réten a szikra, pattant tova gyorsan, gyorsan és minden néző elmorinogta, elmondta egyik a másiknak hamar, háromszor-négyszer s megtanulták. A legnagyobb művésznő! / sajtó nem győzte magasztalni. A bírálatokat hamarosan tanulmányok követték, melyek rámuattak arra, hogy Valérie Lamothe, ez az istenáldott őstehetség, a színjátszás egy uj stílusát teremtette meg a filmen. Amihez mindenki másnak évekig tartó kemény munka kell, az máról-holnapra ölébe hullt bőségesen ennek a szerencsétlen öregasszonynak. Gérard Willems ragyogott az örömtől. Amit uj munkatársáról a lapok írtak, összegyűjtve, albumba rakva adta oda neki; dédelgette s amikor a film meghozta a nem hiába remélt nagy anyagi sikert is, a megállapított gázsit Gérard Willems a magáéból megtoldotta egy tizezerdolláros csekkel. Valérie Lamothe nem tudta, hová legyen csodálatában. Ez nem volt egyszerű, naiv elámulás, — megrendülés volt ez lelke mélyéig. Amit közel hetven esztendőn által megismert, mint keserű, kegyetlen igazságot, az most összeroppant, mert ime, bárgyú hazugság. Azt látta most, hogy balszerencse — nincsen, ami jó, az mind megvalósul és ezzel mennyi minden, amit az ember meg se tud kívánni magának, mert hiszen azt se tudta, hogy mindez a világon van. De elsősorban az emberek! ... az emberek jók, nyájasak, kedvesek, rajongók, melegek. Hogy szeretik, hogy dédelgetik, becézik, úgy tesznek, mintha nem volna más gondjuk, csak az az egy, hogy néki hogyan szerezzenek örömet. Amint megpillantják, boldogan mosolyognak reá s meglátni, hogy a legszívesebben megölelnék s milyen büszkék reá! És ez a gondtalan jólét, ez a csupa örömmel tele élet! Ez tehát az igazság. Ez a valóság, ez igy van s ami eddig történt vele, lidércnyomás csupán? ... Oh, milyen basszantó volt, hogy megrémült, amikor először látta magát filmen s félt önönmagától! Napokig
