Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-15 / 50. szám - Moly Tamás: A sátán árnyéka
tartott, mig meg tudott barátkozni a gondolattal, hogy azon a boszorkányos mozgóképen az a titokzatos jelen* ség — ő; hogy ő az a híres művésznő, hogy mindenütt tudnak róla, hogy ünnepük, hogy azt harsogják feléje: a legnagyobb művésznő, tiszta, salaktalan a művészete, mert nem dolgozik semmiféle érzéki eszközökkel, sem* miféle érzéki varázzsal. Nézte magát újra és újra és megértette, most megértette, hogy mi történt akkor a műteremben, amikor ezt és azt csinálta, a rendező utasítására, a felvevőgép előtt. Rajongott felfedezőjéért és hosszú évtizedek óta most először lett tele a szeme könynvel, amikor — elegánsan, finoman, ápoltan — fogadta őt nyájas lakásán s két kezét nyújtva feléje, mondott felindulástól elfúló, rekedt hangon: — Nem tudok mást... köszönöm! — Drága Valérie! — harsogta Gérard s olyan gondtalan, játékos, vidám, kacagólelkü volt, mint egy egészséges hároméves fiúcska. — Drága Valérie, büszkeségem, el se tudom magának mondani, hogy én milyen boldog vagyok. És tudja-e, miért? Mert megmutathattam magának, hogy nincsen az a gonosz végzet, melyet ne lehetne legyűrni, úgy hogy nem árthat többé! Hatvan év keserű tapasztalatai tűntek el, mint buta hazugságok. A siker csodaszép kora következett. Ez azonban már nem tartott még évekig sem; talán csak hónapokig. Akkor kezdték Írni, kérdezni, nem csupán hozzáintézett levelekben, hanem újságokban: És Valérie Lamothe? Nem frázis, a legnagyobb érdeklődéssel várjuk uj filmjét! Valérie Lamothe csakhamar kapott szerződési ajánlatokat más társaságoktól, ami érthető. A művésznő azonban okos volt és ezekkel az ajánlatokkal fölkereste jótevőjét, Gérard Willems rendezőt. Ez mosolyogva mondotta: — Drága Valérie, nagyon köszönöm, hogy eljött hozzám s megmutatja nekem ezeket az ajánlatokat. Ha senki más, mi ketten tudjuk, hogy ez a filmünk hogyan készült. Hogy úgy mondjam; ön egy remek, drága hangszer. de ezen nem tud más játszani, csak én. Higyje el, csak az ön érdekében kérem, ne fogadjon el semmiféle más szerződést, ne próbáljon dolgozni más rendezővel. .— Hát akkor mit csináljak? — kérdezte engedelmesen Valérie. — Várjon nyugodtan, mig találok egy témát, melyben eljátszhat egy megfelelő nagy szerepet s akkor megint lesz sikerünk, igaz? — biztatta Gérard. — Hiszen most már nem sürgős. Valérie várt. De meddig várhat egy hetvenéves aszszony? Kezdte sürgetni a rendezőt és most, kemény, harcos természete csakhamar követelte már az uj szerepet. Gérard Willems hiába keresett, kutatott, nem talált számára megfelelő témát s egyre magyarázta, hogy ugyanezt az alakot nem akarja megcsinálni vele mégegvszer, mert ez biztos bukás. Az öreg hölgy most már gyanakodott — ez a Gérard Willems ráunt, már nem akar róla tudni. Felhasználta olcsón, nagy sikere volt, egy vagyont keresett vele s most már nem akarja többé foglalkoztatni. Ilyen az ember, még a legjobb ember is — enged egy pillanatnyi ötletének, kirántja áldozatát az ismeretlenség sötétjéből, odaállítja az emberek milliói elé, mire kiderül róla, hogy nagy művésznő, de amikor most uj munkába kellene fogni, cserbenhagyja! Miért? miért? Most talán már kevesebbet tud, mint akkor, amikor még csak nem is sejtette, hogy voltaképpen mit akarnak tőle? Az emberek mégis csak rosszak. És az a buta intelem, hogy ne dolgozzék más rendezővel! Merő rosszakarat! És miért mondta ezt? Oh, ltJpr1 Valérie Lamothe-nak nagyobb sikere volt, mint a híres rendezőnek! Persze, persze, persze! A férfi is csak kicsinyes. No várj, Gérard Willems! Majd én megmutatom neked! Annál is inkább, mert balszerencse nincsen. Valérie Lamothe végignézte az ajánlatokat, melyek lalán még mindig időszerűek. Majd magához kérette az egyik filmgyár rendezőjét, akiről hallotta, hogy vetélytársa Gérard Willemsnek. Ez sietett a nagy művésznőhöz. Valérie jóeszü, okos asszony volt, gyors felfogású s a néhány hétig tartó munka a műteremben, a film tanulmányozása és a róla irt cikkek elegendő anyag volt neki, hogy most mint hozzáértő tárgyaljon Gérard Willeras kollégájával. Ez boldogan sietett a művésznő válaszával vállalata igazgatójához s meg is kötötték a szeri ződést sztárhoz illő tekintélyes gázsi megállapításával. A rendező néhány nap múlva hozott már három kitűnő filmtémát, kész szcenáriumot s bemutatta a művésznőnek. Azt fogják megcsinálni, természetesen, mely a művésznőnek legjobban tetszik. Valérie azt felelte boldogan, hogy áttanulmányozza a három könyvet s azután majd dönt. Újra és újra kérte a rendezőt, hogy tervükről ne szóljon senkinek, ne tudja meg senki, hogy mi készül, mert a sikert ilyenformán a meglepetés alaposan elő foga segíteni. A rendező újra és újra megfogadta a legnagyobb titoktartást. A művésznő elolvasta mind a három könyvet, nem is egyszer; próbálta megítélni, ahogyan Gérard Willems mutatta és magyarázta volt neki, hogyan kell hatásokat keresni, értékelni és kihozni. Végül döntött az egyik könyv mellett. Egy hét múlva hozzáfogtak a munkához, a legnagyobb titokban. Valérie élénk részt vett a rendezésben is. Tanácsot, véleményt kértek tőle s ő szívesen, határozottan, döntően nyilatkozott. Sokkal jobban érezte most magát, mint első munkájánál a műteremben. Amikor vetítették a fölvett képsorozatokat, nagy figyelemmel nézte újra meg újra jeleneteit. Ekkor aggasztó érzés fogta el: vagy jó volt az, amit csinált, vagy tisztára jelentéktelen és üres. De ami jó volt, az első filmjének utánzata annyira, hogy ezt ő maga is megtudta állapitni. Cskhamar látta, hogy mindenki, még a rendező is, mintha egyre jobban lehervadna. Már nem buzgólkodtak körülötte, az egész munkában már nem volt semmi öröm, lendület, láz, bizalom. A kész jelenetek hatástalanok, unalmasak, fölöslegesek. Amit csináltak, mindabból hiányzott a lélek. Valérie el volt keseredve. Mi ez? Mi történik itt? Újra rácsap a balsors?... Rossz a szövegkönyv... nem ezt kellett volna. De nem tehet szemrehányást senkinek. Jó, hogy erről a készülő filmről nem tud senki idegen. Másnap megjelent az újságban a szenzációs hir: „Valérie uj filmje!” Ugyanekkor a rendező felkereste öltözőjében s kérte, hogy ne készüljön a fölvételre. Az igazgató megnézte az eddig fölvett jeleneteket s beszüntette a munkát. Valérie Lamothe dermedten ült helyén. Egy órahoszszat ült ott s nem tudott felocsúdni, gondolkodni. Azután ráeszmélt... ráeszmélt arra, hogy újra itt a küzdelem a könyörtelen balsorssal. De most már nem bírja tovább! Úgy bizony, az sem volt szerencse, hogy kirántották félyszázados nyomorúságából, az ismeretlenség sötétjéből! Ez csak egy gaz fogása volt a kaján végzetnek. De ezt már nem tűri el bárgyún. Ezt már nem! Elég volt, elég volt! Ekkor tette retiküljébe a revolvert és ment Gérard Willem shez. -
