Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1929-12-15 / 50. szám - G. I.: Egy vermut és egy kapuciner

Egy veimuí és еду kapuciner Irta: G. I. z autó lassan kú­szott előre a tor­lódó őszi uccán. Vámos Ernő iz­gatottan nézte, mint nyúl állan­dóan a soffőr a sebességváltóhoz, megállítja a ko­csit és várja, mig lassan mozogni kezd az előtte ál­ló autósor. Sze­rette volna siet­tetni a soffőrt, mert fölötte iz­gatta az a kérdés: mit akar tőle Ko­vács Géza, akit harminc esztendeje nem látott, aki vala­mikor jogászcimborája volt, együtt lumpolták el a havi zsebpénzt, együtt eszelték ki az adósságcsinálás legraffi­­náltabb módjait, mig egyszer közbejött valami nőügy — nem is emlékszik rá, kiről volt szó, ki körül támadt az összekoccanás, régen volt és nem volt komoly ügy, ko­moly szerelem. Most tiz perc előtt felhívta őt telefonon egy körúti kávéházból: azonnal jöjjön, saját érdekében beszélnie kell vele. — Talán pénz kell neki — lehet — manapság annyi komoly egzisztenciát tört derékban az élet, ma oly ne­héz beleilleszkedni a kenyérkereset uj szokásaiba és tempójába, a múltkor is találkozott egy volt bankár barátjával, aki most speditőr — borzasztóan sima lett az élet talaja és mennyien csúsztak le­felé. — Hallatlan, milyen idegesitő ez a lassú autózás, hallatlan, milyen bután nagy a forgalom — a kocsi megállt, közvetlenül a járda mellett állt meg, egy lány benézett az autó ablakán é3 mintha mosolygott vol­na. A aj jón mi lehetett, kis kokott, vagy amatőrje a szerelmi sportnak? — az élet nagyon komoly lett, de a nők, mintha többet mosolyognának, mint azelőtt..., — Nézd, Ernő, amiért ide kéret­telek, egy nagyon komoly és nagyon szomorú dolog. Férfiak vagyunk, öregem és a férfivoltunk egymás­iránti őszinteségre kötelez. Biztosan bajban van — pergett Vámos Ernő fejé­ben a gondolat filmje, egyet nyelt a vöröses vermutból és önmagában valami szánakozásfélét érzett. Milyen kopott ez a Géza, milyen ízléstelen a nyakkendője, hogy megőszült és gyűrött lett az arca, a szemei vörös héjuak, talán iszik is, talán ez okozta a tragédiáját. — Mondd, Géza, mi a foglalkozásod és hol vagy? — Törvényszéki biró vagyok, barátom és itt vagyok Pesten, a feleségem tavaly meghalt, van egy nagy fiam, huszonkét esztendős, bankban van, szép gyerek, kicsit könnyelmű, de majd megjön az esze. — Aha, a fiúnak kell protekció. Ugylátszik, tudja, hogy лап egy csomó bankrészvényem és jóba vagyok a kaszinóból egy sereg bankvezérrel — gondolta Vámos. — A könnyelműség a banktisztviselői pályán nagy baj — mondotta és a következő percben úgy érezte, hogy jó volt ezt mondani, ki tudja, mit akar ez a Ko­vács és jó előre elkészíteni a fedezéket. — Nem olyan könnyelműségről van szó, ami a fiú foglalkozását érintené. Nem iszik, nem kártyázik, de tudod, amolyan modern bankfiu, aki szereti a táncot és szereti a nőket. Különösen a férjes asszonyokat. — Szóval, snejdig fiad van, nem rád ütött — mondta mosolyogva Vámos. Kovács arcán egy alig észrevehető gúnyos mosoly felhozott végig. — Igazad van, nem rám ütött. Ez a megjegyzésed célzás volt. Én megértettem. Elzára céloztál, akit Eper­jesen jogászéletünkben leütöttél a kezemről, mert én nem voltam divatos udvarló, megszéditő gavallér, bóko­kat hazudó szeladon, csak egyszerűen, fájdalmasan,

Next

/
Thumbnails
Contents