Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-15 / 50. szám - Heltai Jenő: Vacsora, kenyér stb.
VACSORA, KENYÉR STB. Irta: Heltai Jenó. Puybroche márkitól hallottam a következő történetet: Egy szép tavaszi napon arra virradtunk, hogy egy megveszekedett krajcár sincs az egész házban. Ha azt mondom: az egész házban, ez alatt voltaképpen csak két szoba értendő, az a két szoba, amelyben Stopp I. H. nikaraguai őrnagy meg én laktunk. Kettőnk közül az őrnagy volt a vagyonosabb, ő tehát az ötödik emeleten lakott, én pedig a feje fölött, a hatodikon, egy mogorva és vén házban, amelynek erkélyéről bizonyos lenézéssel sújtottuk a lábunk alatt nyüzsgő Párizst. Ha pénzünk nem is volt, de itt legalább közel voltunk a csillagokhoz, a szelid és becsületes csillagokhoz, amelyek egyforma szeretettel ragyognak az éhes emberre meg a jóllakottra. Azonban a csillagokból nem lehet megélni — legalább ez volt az őrnagy egyéni véleménye — és az ő elérhetetlen ezüstjük csak annál nagyobb szomjúságot kelt az emberben más, megközelithető eziistnemüek irányában. Innen a távolból úgy látszott, mintha a magános égbolt csupa vadonatúj frankkal lett volna kirakva, a hold pedig az ő sárgás-vörös fényében gyönyörű és óriási huszfrankos aranynak látszott. Oh, Istenem, ha mindezt fel lehetett volna váltani rézpénzre! Életünk ez idő szerint nem volt változatos. Este álmodoztunk, nappal koplaltunk. így az idő pompásan telt, mindaddig a föntnevezett napig, amelyen beköszöntött hozzánk a végleges pénztelenség. Ezen a napon az őrnagy müértő szemmel végignézte a két szobát, úgy a magáét, mint az enyémet. És minthogy egyikben sem talált valami értékesithető tárgyat, komor gondolatokba mélyedt. Kalandos tervek száguldoztak keresztül az agyán, mig én, aki büszkén fatálistának vallom magamat, csöndes megadással nyújtózkodtam az ócska divánon. — A nap lement, eljött az est. És a pénzes levélhordó nem jött el! — szavalta az őrnagy vésztjósló hangon. A szemrehányás, amellyel a pénzes levélhordót illette, annál igaztalanabb volt, mert a pénzes levélhordónak semmi oka sem volt, arra, hogy eljöjjön hozzánk. Régóta feszült viszonyban voltunk vele és sértődötten kerülte a házunk tájékát. — Valamit mégis csak kellene csinálni! — indítványoztam én, miközben még kényelmesebben elhelyezkedtem a díványon. Valamit, valamit, de mit? — tört ki a kétségbeesés az őrnagyból. — Honnan teremtsük elő azt a pár frankot, amelyen megvacsoráztunk? Mert a próféta szakálláára esküszöm, én ma nem fekszem le vacsora nélkül. Föl-alá járt a szobában, mint ketrecében a király tigris. Én behunytam a szememet és pilláimra valami könnyű álom borult. Mintha exotikus, nagy balettet láttam volna: tejem fölött befőttes üvegek, sajtok, hideg sültek, sonkák, halak, saláták, boros- és pezsgőspalackok izgató (sábtáncba kezdtek, az egész kép fölött pedig tündérkirálynő gyanánt, kékszemü, szőke angyal lebegett, az egyik kezében liliommal, a másikban pedig főzőkanállal, lirtelen fölriadtam. Az őrnagy a vállamra tette kezét: Hiába fekszel a datolyafa alatt, ó Arábiának nemes szülötte, a datolya nem fog a szájadba pottyanni. Hagyjuk ® , 'eb ’séget. hátha az utca megtermékenyíti agyunkat, hátha ott kinn eszünkbe jut valami. És ezzel már lent is voltunk az uccán, emberek és '.öcsik közt. Az égen most kezdték meggyujtani a csillagokat és a langyos estén vagyont, kényelmet és boldogságot lehelt minden. Az őrnagy megállt egy nagyszabású csemegésbolt előtt és keserűen mutatott az édes kirakatra: — Itt a cél. De hol vannak az eszközök? Hosszabb ideig föl-alá sétáltunk a kirakat előtt, abban a reményben, hogy a lelkesítő látvány hatása alatt talán mégis csak jut valami az eszünkbe. Hiú remény! Szertefoszló ábránd! Ostobán néztünk egymásra és találékonyságunk ebben a pillanatban mélyen a fagypont alatt állt. De csak egy másodpercig. Mert az őrnagy egyszerre csak ujjongani kezdett és diszkrét cake-walke-mozdulatok kíséretében, leírhatatlan hangsúllyal mondta ki a történelmi jelentőségű szót: — Heuréka! Megvan! Gyanakodva néztem rá, mert az előzmények után nem nagyon bíztam a jövőben. De az őrnagy már karon fogott és magával ragadott, mint őszi szélroham a száraz falevelet. — Gyerünk, gyerünk! Eleinte azt hittem, hogy valami hitelképes kocsmát fedezett fel. (A hitelképes úgy értendő, hogy a kocsma képes nekünk hitelezni!) De arcom csakhamar elborult, amikor észrevettem, hogy egy csomó ismerős vendéglő mellett megállás és bekopogtatás nélkül haladtunk el. Ám, amikor befordultunk a nagykorúira, megsejtettem, megéreztem, megértettem az őrnagy tervét. Kérdőn néztem az őrnagyra. — Igen —- belelte határozottan. Ezzel már be is nyitott Párizs egyik legelőkelőbb csemegésboltjába. Egy Ízben már jártunk ebben a boltban; karácsonykor, amikor valami megmagyarázhatatlan és titokzatos véletlen következtében több száz frank volt az őrnagy zsebében. Az őrnagy akkor háromszáz frankos vacsorát rendelt ebben a boltban és a pénzt oly előkelőn szúrta le, mint az ünnepelt toreador a bikát. Az ilyenszép mozdulat“-ot még Párizsban sem felejtik el egyhamar. A kirakat üvegjén át megnyugodva láttam, hogy az őrnagy úgy tesz-vesz, mintha az a több száz frank még mindig a zsebében volna. Mégis meglepődtem, amikor az őrnagy igy szólt: — Minden rendben van. A hideg sültek és sonkák légiója, a páátétomok ezrei, a borok és pezsgők milliói fognak szerény lakásunkba felvonulni. — Megőrültél? -—- Ellenkezőleg. Öt frankkal nem maradhattam adós, mert kidobtak volna a boltból. Ellenben kétszázötven frankkal nagyon könnyen adós maradhattam. Mindent odaküldenek hozzánk. —- De vájjon ott hagyják-e, ha nem fizetjük ki rögtön? —- Mit tudom én, mi van a csillagokban megírva? Talán otthagyják, talán nem... Próba szerencse! Akkoriban nagyon előkelő helyen laktunk és a Parc Monceau egyik legbájosabb zugocskájából éppen a mi házunk kapujába lehetett látni. Hát leültünk egy padra és a borjú érdeklődésével meredtünk a kapura. A lélekzetünk is elállt, amikor a csemegésbolt kocsija megállt a ház előtt és a livrés szolga leemelte róla a kosarakat. Egyikünk se szólt, de az a pár perc, amig a szolga benn járt a házban, olyan izgalmas volt, mintha életről és
