Képes Hét, 1929 (2. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-15 / 50. szám - Vozári Dezső: Vizió
Three Stars: Meinl tea 100 gr Kö 17’— Igen finom virágos darieelingi jellegű és pompás, erős zamatu indiai keverék A Meinl fec megfelel n O’n ízlésének^ halálról lett volna szó. Végre megjelent a szolga kosarak nélkül és elrobogott a kocsi. — Föld, föld! — kiáltotta az őrnagy és egy gazella könnyűségével iramodott a ház felé. Én megfontoltan követtem, miközben arra gondoltam, hogy nekünk most kétszázötven frankos vacsorát kell végigennünk kizárólag azért, mert egy garasunk sincs. Mikor fölérteni az ötödik emeletre, az őrnagy a konyhában térdelt a sültek és pástétomok előtt és érthetetlen szavakat mormolva, ájtatosan hajlongott, miközben kezét a homlokához emelte. — És te nem fordulsz Kelet felé, hogy hálát adj a prófétának, aki nem hagyta szomjan veszni az ő hii arabusait? — kérdezte fenyegetőn. Rövid szemlét tartottam az Ízléses holmin, azután kétségbeesett zokogásba törtem ki: — Kenyér .. . kenyér — nyögdécseltenl. Az őrnagy azt hitte, hogy a boldogságtól megőrültem. — Valami bajod van? —- kérdezte részvéttel. — Nincs... nincs — fuldokoltam — csak egy dolog döbbent meg. Van itt minden, amit akarsz, csak kenyér nincsen. Az őrnagy felugrott. Izgatottan turkált a pástétomok és borok között, azután megsemmisülten rogyott térdre. — Igazad van — mondta tompán — nincs kenyerünk. Szomorúan néztünk egymásra. Honnan vegyünk kenyeret? Mert ehhez igazán már egy garasra lett volna szükségünk. Két krajcárral pedig már igazán nem maradhattunk adósai a péknek! Csügedésünk azonban nem sokáig tartott. Az őrnagynak határozottan jó napja volt. Uj ötlete támadt. Ez ötlet társaságában lerohant a lépcsőn. Le a sarki pékhez. A sarki pék két kisasszony volt. Két testvér, kedves, vidám leányok. Margót és Juliette. Már régóta lelkesen udvaroltunk nekik, természetesen az erkölcs és illem határain belül. Negyed óra múlva az őrnagy visszajött Margót kisasszonnyal a karján. Margót kisasszony viszont egy egész kenyérrel a karján jelent meg. — Van aprópénzed? — kérdezte az őrnagy tőlem. — Mert nálam nem volt és igy a kisasszony szives volt felfáradni ... Kutatni kezdtem a zsebeimben. — Fájdalom, nincs — mondtam aztán mélabusan. — Oh, nem baj, — mondta most a pékkisasszony, akit a pátétomok és borok óriási tömege teljesen megnyugtatott — ráér holnap is. Letette a kenyeret és menni akart. De az őrnagy megfogta a karját. Margót csodálkozva nézett rá. — Kisasszony, — mondta az őrnagy meghatottan — ez a rendkívüli előzékenység hálát követel. Eengedje meg, hogy meghívjuk vacsorára . . . Vegyen részt szerény estebédünkben . . . És nagyúri mozdulattal a pástétomokra mutatott. A pékkisasszony pillanatig habozott. Aztáán elnevetvette magát. — Nem bánom. Tiz perc múlva úgyis zárunk és ha addig várnak ... — Akár tiz évig is — mondta az őrnagy udvariasan, holott már szédült az éhségtől. — És .. ha nincs ellene kifogásuk .. . meghívom a húgomat, Juliettet is . .. — Hívja meg! — mondtam és most már én mutattam nagyúri mozdulattal a pezsgőre. — Ahol három embernek van mit innia, ott a negyedik sem fog szomjan elepedni ... Gyönyörű vacsora volt. És amikor másnap a pénzeslevélhordóval történt váratlan kibékülés révén — ki akartuk fizetni a kenyeret, a pékkisasszonyok hevesen tiltakoztak. — Nem, nem — mondták, miközben gyöngéden és szerelmesen néztek ránk szó sem lehet róla ... Ha egy kicsit szeretnek minket, akkor engedjék meg, hogy a vacsorájukhoz ezentúl is mi adhassuk a kenyeret... Vízió Egy grönlandi anyókát látok, száraz, ráncos, mogorva; ötven éve nem nevetett és hitvesével szinte egybeforrva éli az életet. Némán tölti a kávét a gyereknek s nekünk, nagyoknak, mig tisztes férje a bibliába merül s szemei mint a részegek szemei, ragyognak. Hol vagyok? Északon? Délen? Mit látok? Dombot, [lombot, árnyékot. Az alkonyatban poétikusan sóhajtó kertek illatába lázadó istenek tormát, kaprot s kávé-szagot kevertek. Költőnek sohase higyjetek, mert a költő foglya ennen-szavainak, szavai börtönében szenved. Láznak nyoma sincs itten. Nincs bennünk semmi — oh, [semmi — titokzatos, felebarátaink izzadnak, ha meleg van s ha hideg [van, fáznak. Vozári Dezső.
